Az osztrák „aktív semlegességi politika” megálmodója, Bruno Kreisky és pártja hitt abban, hogy Magyarország nem érdemel többet annál, mint a szocializmus keretei között a legvidámabb barakk pozícióját, s ezért támogatta, együttműködött a diktatórikus rezsimmel, és sokat tett azért, hogy szalonképesnek látsszon nyugati szemmel is. Nem volt ezzel egyedül, más pártok (kivált nyugat-németek) is így tettek.

Lendvai csupán pártja irányvonalát követte. Tekintélyét, tudását fel-felhasználta arra, hogy a diktatúra csúf valóságát kikozmetikázza. (Ettől persze még mint vezető külföldi újságírót természetesen a titkosrendőrség valóban megfigyelte. Minden diktatúra bizalmatlanságra épül.)

Egy példa: Lendvai 1980-ban interjút készített Aczél Györggyel, amit itthon a Valóság közölt. Ebben Aczél kifejti, hogy a Charta 77 magyarországi aláíróit nem érte a tiltakozás miatt jogsérelem. Lendvai ezt a hazugságot visszaigazolja, mondván: „Ha központi [intézkedés] lett volna, akkor az száznyolcvannégy emberre vonatkozna”. Bár ennyi embert valóban nem rúgtak ki az állásából, de a letagadott központi megtorló intézkedéseket, melyek eredményéről legalább néhány esetben Lendvainak is tudnia kellett, többek között éppen Aczél előterjesztésére fogadta el az MSZMP Politikai Bizottsága. Rengetegen vesztették el állásukat, vagy szenvedtek el egyéb joghátrányt azért, mert csatlakoztak a tiltakozókhoz.

Amikor Lendvai Pál átadja a magyarországi kulturális-ellenfórumról készült bizalmas tájékoztatót, tudja, hogy vállalhatatlan, amit tesz, így diszkréciót kér a követségtől. Egyébként pedig örömmel jelenti a diktatúra embereinek, hogy az általa szerkesztett műsorokban megakadályozta, hogy a budapesti rendezvény idején a csehszlovákiai ellenzék képviselői szót kapjanak az osztrák állami televízióban.

A szamizdat Beszélő 15. száma közli a magyar demokratikus ellenzék felhívását az Európai Kulturális Fórumhoz. Ebben leszögezik: „Magyarországon nincs sajtószabadság! A tömegtájékoztatást titkos és jogilag körülhatárolhatatlan cenzúra torzítja el. (…)”. A felhívás szabad sajtót követel, szabadságot a tudománynak és az iskolának, szabad kulturális kapcsolatokat, a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmét. 1985-ben az ellenfórum rendezésekor a demokratikus ellenzék tagjainál rendszeresek voltak a házkutatások.

Az ellenzék aktív tagjai mind elvesztették állásaikat, sokukat követték, sokuktól vontak meg az útlevelet, publikálási, kutatási tilalom sújtotta őket. Magyarországon stabil diktatúra volt, szabad sajtó, gyülekezési, egyesületalapítási és egyéb jogok, szabad választások nélkül, az emberi jogokat semmibe vették. Ilyen körülmények között vesz részt Lendvai egy ellenzéki szerveződés lebuktatásában a diktatúra hatalmasságaival kollaborálva, de persze diszkréciót kérve.

Ausztria számos politikusa gondolta ekkoriban, hogy természetes érdeke a „jószomszédi kapcsolatok” ápolása Magyarországgal, már csak a két ország történelmi kapcsolata miatt is. Ám ezt is lehetett sokféleképp. Erhard Busek, az osztrák néppárt egyik vezető politikusa, hajdan Ausztria alkancellárja például, amikor 1986-ban hivatalos úton Magyarországon járt, egyúttal eljutatott Kőszeg Ferencnek egy stencilgépet, mert ő inkább a Demokratikus Ellenzék működését igyekezett segíteni.

Lendvai az ÉS-ben 2006-ban „Michael Cole tündöklése és bukása” című írásában szükséges rosszként említi, hogy „A forgatási tervet, mint mindig, a Külügyminisztériummal és az MTV külföldi kapcsolatok osztályával kellett egyeztetni”. A Heti Válasz honlapján elérhető dokumentumokból azonban az derül ki, hogy a kötelező egyeztetési minimumot messze túllépve igyekezett Lendvai műsoraiban a magyar kormány propagandaérdekeit szolgálni.
Lendvai ebben a cikkben, amelyben egyebek között a róla is jelentő Szepesi Györgyöt leplezi le, így fogalmaz: „Két életem - 56 előtt és 56 után - kötődött a kemény és puha diktatúrák titkosrendőrségi apparátusához anélkül, hogy én ezzel tisztában lettem volna.”

Ha e tekintetben nem is tudott róla, egy felkészült, okos, a szocializmus valóságát jól ismerő kommentátornak nem lehettek kétségei afelől, hogy a bécsi követségen átadott bizalmas információit milyen szerv használja föl.

Az ÉS-ben megjelent írás után veti fel Révész Sándor a Népszabadságban, hogy: „A dilemmák nem akkor a legélesebbek, amikor a jóindulat ára morálisan nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hanem akkor, amikor az árat leengedik annyira, hogy az elfogadhatósága már és még kétes legyen. Lendvai Pál számára 1970-ben eresztették le idáig az árat. Ahogy a Honnan ? hová? című kötetében fogalmaz: ’megkezdődött a mosolyoffenzíva, az ügyes, mellékes engedményes taktikája’. Lendvai az osztrák szociáldemokraták és a magyar pártállam közötti kivételesen jó kapcsolatok egyik kovácsa és kedvezményezettje lett. Aki nehéz és tanulságos feladatot keres magának, próbálkozzék Lendvai ekkori munkásságának és döntéseinek morális értékelésével.”

A Révész által ajánlott „tanulságos feladat” láthatólag taszítja Lendvait, erre vallanak legalábbis azok a szellemi képességeihez méltatlan nyilatkozatok, amelyek a Heti Válasz cikkének megjelenése után tőle elhangzottak. S taszítja a baloldali értelmiségnek azt a részét is, amelyik Szabó István ügynöki múltjának leleplezésekor nyilatkozatban állt ki a rendező mellett.

Ha nem lenne folyamatosan elhazudva a múlt, ha nem lenne két évtizede elszabotálva az iratnyilvánosság, ha lenne akarat a nemzeti (és persze a családi) emlékezet igényes feltárásra, talán könnyebb lenne a rendre előkerülő egyedi históriák értelmezése is.

A mai kormánynak két olyan tagja is van – Szőcs Géza és Orbán Viktor -, akik egykor elszenvedői voltak a jelentéstevőknek, a diktatúrák titkosrendőrségének. Bár sajnos nem mutat erre semmi, szép lenne, ha legalább most s már most is hihetetlen megkésve a Kenedi-bizottság által elvégzett munka nyomán végre nyilvánossá tennék az eddig elzárt iratokat. A már régóta hozzáférhető dokumentumokat pedig – amilyenek például azok a külügyminisztériumi dokumentumok a Magyar Országos Levéltárban, amelyekből Ablonczy Bálint a Heti Válasz szerzője merített –, remélhetőleg a hetilap cikke nyomán elkezdi feldolgozni az elmélyült munkára kész kutatók, újságírók hada.