Mesterházy Attila – mindenkit meglepve ezzel – lemondott a pártelnöki és a frakcióvezetői posztjáról egyaránt. Ezt a kettős választási vereség iránt érzett felelősségével indokolta. Lépésével rácáfolt azokra, akik a karrierpolitikus jelzőjével illették, azzal, hogy csak egy szűk körnek akar megfelelni és nem a baloldal érdekeinek.
Az MSZP érdeke ugyanis valóban az volt, hogy most megtegye ezt a lépést. Lett volna más lehetősége. Egyrészt megtarthatta volna a frakcióvezetői tisztséget, kettős hatalmat kialakítva ezáltal, amivel elősegíthette volna saját későbbi visszatérését az MSZP élére – de nem tartotta meg ezt a posztot sem. Nem akarta sem a kisgazdák, sem a szabaddemokraták által már kitaposott útra vinni a pártját. Tovább trükkösködhetett volna azzal, hogy most lemond, de kis idő múlva újra megméreti magát a pártelnöki posztért – de nem trükkösködött. Bejelentette, hogy nem indul a következő tisztújításon.
Igen, lett volna módja kitartani, de valójában bukásra volt ítélve, s ezt már ő is tudta. Rájöhetett abban a pillanatban, amikor az a Horváth Csaba szólalt föl ellene, aki mellett ő végig kitartott. Horváth jó ütemérzékű ember, kétségtelenül, ezt már akkor is igazolta, amikor négy évvel ezelőtt a Hagyó Miklóst érő legsúlyosabb vádak idején azzal tartotta szükségesnek kampányolni, hogy majd ő ingyenessé teszi a BKV-t; e remek ember az idők szavát megérezve most is nekibuzdult, s megpróbálta Mesterházy hátba döfésével átmenteni az irháját az új vezetésbe. Ezúton is sok sikert kívánunk neki.
