Néhány nap elteltével a bősiek (Gabcíkovo) kezdtek el tiltakozni. Kiderült, hogy egy Brüsszelben történt megállapodás alapján Szlovákia ötszáz menekültet vesz át a túlzsúfolt treiskircheni (Ausztria) menekülttáborból, és ezeket az embereket azokban az épületekben kívánják elhelyezni, ahol egykoron a Bős–Nagymaros erőművet építő munkások laktak. A helybéliek először amiatt tiltakoztak, hogy nem lettek kellőképpen informálva a készülő áttelepítésről. A szlovák belügy képviselője erre azt válaszolta, hogy a tábor céljaira szolgáló épületeket már 1994 óta a minisztérium bérli, és azóta külföldiek ezrei (pontosan 4270 ember) voltak ott elszállásolva minden probléma nélkül.
És a jelen esetben még az a veszély sem fenyeget, hogy a táborlakók Szlovákiában maradnának, hiszen csak átmeneti időre jönnek Bősre. Az ötezer lakosú falu polgárait nem nyugtatta meg ez a válasz, és aláírásgyűjtésbe kezdtek a tábor megnyitása ellen. A polgármester elmondása szerint népszavazás kiírását is tervezik, hogy nagyobb hangsúlyt adjanak tiltakozásuknak. „Kezdeményezésünk nem az emberi jogok ellen irányul, hanem az ellen tiltakozunk, hogy átmeneti tábort nyissanak a községünkben” –mondta a petíciós bizottság elnöke. Szóval nincs baj a menekültekkel, mondják a bősiek, csak ne hozzánk jöjjenek. A múlt hét végén nagygyűlés volt a művelődési házban. Az összejövetel után a polgármester megerősítette azt az információt, hogy a múltban több alkalommal voltak menekültek a bősi táborban, de konfliktusra soha nem került sor.
„Nem loptak, nem hangoskodtak, nem volt semmiféle agresszió, csak éppen tele volt velük a falu – mondta a polgármester. – Akárhova nézett az ember, mindenhol idegen arcot látott. És most rosszabb viszonyok uralkodnak a világban, mint annak idején. Azt senki ne akarja bemesélni nekünk, hogy ötszáz menekült között egyetlen terrorista sincsen! Ezért a falu nevében határozottan kijelentem, hogy nem kell a menekülttábor!”
– fejezte be mondókáját a falu első embere.
A résztvevők egyetértően bólogattak. Néhányan hangosan is kimondták a véleményüket. „Akárhogy is nézzük, most már belement a köztudatba, hogy ezek az emberek veszélyesek. Ezen már nem lehet változtatni” – mondta az egyik. A másik arról beszélt, hogy „idejönnek, és bordélt csinálnak nekünk”. A harmadik megszólaló elmondta, hogy a menekülteket az Atlanti-óceán túlpartjáról „pénzelik valakik”, akik azt akarják elérni, hogy emigránsok „árasszák el egész Kelet-Európát”. Több felszólaló arra hívta fel a figyelmet, hogy a faluban sok a munkanélküli, ezért az emberek nem kérnek a betolakodókból.
|
Nincs baj a menekültekkel, csak ne hozzánk jöjjenek
Veres Viktor / Népszabadság |
– Ismersz, pajtikám, és jól tudod, hogy én liberális ember vagyok, de most a polgármesternek adok igazat – magyarázta egy régi ismerősöm. – Haragszom rájuk, mert ha náluk háború van, akkor miért nem maradnak otthon, hogy megvédjék a családjukat? Hát micsoda viselkedés ez? Biztosan azért jöttek, hogy elvegyék azt, ami a miénk” – így fejezte be a liberális ember.
Ebből a történetből számomra az volt a legelszomorítóbb, ahogyan a kisebbségi sorban élő emberek egy másik, kisebbségi csoport megjelenésére azonnal homogén közösséggé állnak össze. Többé nincs köztük jobboldali és baloldali, keresztény vagy liberális, a harag és a gyűlölködés egybeforrasztja őket.
Ilyenkor erősnek érzik magukat, a harag által begyógyulnak a nárcizmusukon ejtett sebek, helyreáll a megtépázott méltóság, és végre ők is átérzik a hatalom mámorát. Mert a harag mindig kapcsolódik a hatalmi viszonyokhoz, és a mostani helyzetben úgy érzik, hogy végre kiléptek a kisebbségi lét kereteiből, és ők lettek a hatalom letéteményesei. Úgy vélik, hogy saját kezükbe vették sorsuk alakítását, pedig épp ilyenkor vannak leginkább kiszolgáltatva a „felsőbb hatalmaknak”. Mert a hatalom imádja a dühös, ámde együtt bégető nyájat, hiszen ilyenkor tudja legjobban manipulálni. Mert ha az ismeretlenség, a félelem és a harag elegyéhez hozzákeverünk egy nagy kanál konspirációs öntetet,máris gyúrható a massza.
Cukrász nagyapám is mindig azt ismételgette, hogy addig nem szabad abbahagyni a gyúrást, amíg szemcsék vannak a masszában. Amikor már egy apró göb sincs benne, akkor nyújthatjátok és formálhatjátok, ahogyan akarjátok, mondogatta.
Sokáig azt gondoltam, hogy a kisebbségi sorban élő ember ismeri a kiszolgáltatottság érzését, és ezért érzékenyebben reagál a másik kínjára. Ámde ez nem igaz. A „mieink” most a menekültekre haragszanak, ám néhány évvel ezelőtt ugyanezt a haragot érezték a romákkal szemben.
Amikor két roma gyerek cigarettázás közben felgyújtotta a rétet, és a tűzben tönkrement a krasznahorkai vár tetőzete is, a vár lábánál elterülő falucska polgármestere azonnal szót értett Marián Kotlebával, a szlovák náci párt vezetőjével abban, hogy „rendet kell tenni a cigányok között”. Aztán engedélyt kért tőle, hogy a párt nagygyűlésén ő is elmondhassa javaslatait a megoldással kapcsolatban.Hiszen ő ismeri legjobban „a cigányok természetét”. És ha etnikai jellegű feszültség támad egy szlovák és egy magyar ember között, akkor elegendő kiejteni azt a szót, hogy „cigány”, és a két haragos máris teljes egyetértésben kezdi el szapulni a romákat.
A „magyar pártok” vezetői is kínosan ügyeltek arra, hogy a kisebbségi jogokat nehogy „összekeverjék” a romák követeléseivel, mert a Kárpátmedencében a „tisztességes” kisebbségi párt kizárólag a magyarok érdekeit védi, nem a cigányokét.
És a kisebbségiek haragja a melegeket sem kíméli. Az ugyan igaz, hogy a homoszexuálisokról tartott népszavazáson a déli járások szavazói ugyanolyan arányban maradtak távol az urnáktól, mint a szlovákiai átlag, de az IPA (Institute for Public Affairs) felmérése szerint
a déli járások lakosai elutasítóbbak voltak a melegekkel kapcsolatban, mint a szlovák átlag.
És a kisebbségi politikusok akkor sem hazudtolták meg önmagukat. Egy sem akadt közöttük, aki a melegek pártjára állt volna. Szolidaritásuk abban nyilvánult meg, hogy a keresztény értékrendről kezdtek el halandzsázni.
Hallgatom a tiltakozók érvelését, és elgondolkozom önmagunkról, kisebbségi magyarokról. Az egész életünk egy nagy panaszáradat arról, hogy bennünket senki sem ért meg, rajtunk senki sem akar segíteni. Szidjuk Trianont és Churchillt, Benest meg a románokat, Brüsszelt és a Nyugatot, hogy kegyetlenül elbántak velünk. De amikor nekünk kellene némi nagyvonalúságot tanúsítani egy másik kisebbségi csoport iránt, akkor pontosan úgy viselkedünk, ahogyan a többségi nemzet fiai viselkednek velünk szemben.
Ezek után csak azt szeretném megérteni, hogy minek alapján várunk mi, magyarok empátiát és szolidaritást a többi nemzettől. Magyarok vagyunk, tehát automatikusan jár nekünk a kivételes bánásmód? Nevetséges. Spinoza a rossz érzéseket, tehát a haragot és a gyűlöletet az emberi boldogtalanságra vezeti vissza. Akkor hát nem kegyetlenek és önzők vagyunk, hanem egyszerűen csak boldogtalanok?
És az is lehet, hogy nem a „betolakodókat” gyűlöljük, hanem saját magunkat? Csak épp a bevándorlókra, romákra és melegekre vetítjük ki a saját rossz tulajdonságainkat?
Vagy a kisebbségi létet nem tudjuk elfogadni? Elegünk van belőle, és mi is olyanok szeretnénk lenni, mint a többségi polgárok? Mint például a szlovákok?
Nem tudom. Mindenesetre érdemes elgondolkozni ezen, amikor az egyre gyorsuló asszimilációs folyamatokat vizsgáljuk.
Szólnom kell még a modell szerepéről is. Még a felületes szemlélő is észreveszi a hasonlóságot a magyarországi média által használt kifejezések és a szlovákiai magyarok argumentációja között. A kisebbségi ember mindig odafigyel az anyaországban zajló történésekre. És ami a bevándorlási ügy kapcsán elhangzik Budapesten, annak a visszhangja a Duna északi oldalán is hallható.
|
Vagy álljanak is gyorsan tovább
Reviczky Zsolt / Néprajzi Múzeum |
A hivatalos adatok szerint 4270 bevándorló töltött hosszabb-rövidebb időt a bősi menekülttáborban. Egészen mostanáig senkit sem zavartak, egyszerű menekülteknek számítottak. Mára betolakodó és terrorista lett belőlük. Pontosan úgy, ahogyan azt Pesten megállapították.
Az anyaország modellszerepe régóta foglalkoztat. Emlékszem, a nyolcvanas években nagyon sok szlovák barátomat vittem le Pestre. Sétáltunk a Váci utca forgatagában, elmentünk ebédelni valamelyik elegáns étterembe, aztán beültünk a Filmmúzeumba. Vendégeim megbámulták a könyvesboltok kínálatát, és nagyokat nyeltek, amikor végigolvasták a színházak plakátjait.
Sartre, Camus, Stoppard és Pasolini, mindannyian tiltólistán voltak Csehszlovákiában. Én ilyenkor büszkén feszítettem, mert nagyon jó érzés volt magyarnak lenni.
És kisebbségi sorban élő társaim is hasonlót érezhettek. És talán az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évekig nem is volt számottevő fogyatkozás a kisebbségi közösségekben.
Természetesen annak is igaza van, aki azt mondja, hogy nem volt nagy művészet meghaladni a brutális Ceausescu-rendszert és az ultrakonzervatív Husák-rezsimet. Ez valóban így van, ám ez nem változtat a lényegen, hogy volt egy példamutató, követhető modell.
Most pedig van egy izgágán mutogató, összevissza kapkodó, önző, mindenkire haragvó és mindenkivel összevesző, sziszegve gyűlölködő és önteltségében majdnem kipukkanó magyar modell, amely kioktat, fegyelmez, kerítéseket épít, majd bezárkózik önmagába.Nos, eszem ágában sincs visszasírni azt a „régi” modellt. De hogy a „mostani” rossz és ártalmas, azt biztosan állíthatom.
