galéria megtekintése

Lehetett volna másképp?

Az írás a Népszabadság
2015. 08. 18. számában
jelent meg.


Lakner Zoltán
Népszabadság

– Lehetett volna másképp? Mindig azt mondják, hogy ennek a kérdésnek semmi értelme. Ezt nem hiszem – mondta néhány hónapja B., miközben testes vörösbort töltött a poharakba. – Engem inkább a döntéseinkért viselt felelősségre emlékeztet. Ez járt Z. fejében, ahogy a temetőkapu felé ment. Sok ismerős arcot látott a tömegben. A hosszú búcsúztató alatt volt idő elidőzni a tekinteteken. A legtöbbeket a valódi fájdalom hozta el. „Csak a nekrológokban találni együttérzést” – mondta valaki, kommentálva a beszédeket.

– Előbb a háta mögé kell állni, hogy hátba szúrhasd – nevettek B.-vel évekkel ezelőtt, amikor a kis, a nagy és a még annál is nagyobb egység lehetőségeiről beszélgettek.

– Álljunk egymás mellé, de én megyek elöl – kontrázott valaki a kis társaság tagjai közül, feledve, hogy mivel igazuk van, nincs ok nevetésre. Z. azon kapta magát, hogy mosolyog, ami igazán nem illő a temetés utáni percekhez, habár, attól tartott, soha nem fog rájönni, mi illik azokhoz a pillanatokhoz, amikor az ember szó szerint visszasétál az életbe. Talán a résztvevő megfigyelés álcája, ami alól kiköszönhetünk egy-egy ismerősnek, és végigmérhetjük azokat, akik nem koszorúval, hanem az egójukkal érkeznek a temetésre, a sleppjük élén, hogy a sír mellett is főnöknek érezhessék magukat.

 

– Nem kell ezen annyit rágódni –mondaná talán B., már ha nem őt temették volna el fél órája. – Kiismerni őket, és nem válni hozzájuk hasonlóvá. Ennyit tehetsz. Z. későn jött rá, hogy a bölcs nevetések mögött egyre több az aggodalom. Talán szétpergett az idő a kezük között. Senki sem pazarolhatja mások ostobaságainak féken tartására legjobb képességeit.

– Kevésbé taktikusnak kellett volna lennem? – vívódott egy másik régi beszélgetésben B. – Egyszer azt mondtam az ülésen: attól, hogy valami szakmailag tarthatatlan, még nem válik politikailag helyessé. A jelenlévők többsége máig sem fogta fel, hogy ezzel azt állítottam: nemcsak kalandorok, de ügyetlenek is. Az iróniával elkerültem a konfliktust, ráadásul utána az én javaslatomat fogadták el. Viszont egy héttel később megint velük kellett ultiznom.

Bár Z. büszke volt arra, hogy bele tudja magát élni mások lelkivilágába, egyre kevésbé látta szükségét ennek a tulajdonságának. Mert az idő múltával nem átérezte, hanem megélte azt, amit az előtte járók. Ahogy elnézte a temetőn kívül lassan oszló tömeget, szinte a bőre alatt feszítette mindannyiuk névtelen rossz érzése. Nem a félresiklott idő feletti értetlenség volt ez, nem is annak a jeges rémülete egy forró nyári napon, hogy B.-vel együtt kicsit mindannyian sírba szálltak, s nem is a „hogyan jutottunk ide?!” jajveszékelő csalódottsága. Inkább annak a kétségbeejtően idejétmúlt kérdésnek a feszültsége, hogy vajon van-e még egy esély. Személy szerint nekik van-e? Mindenki tudta a választ: legyen inkább másképp.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.