Olyannyira, hogy Vona, ha most csak kis előnnyel is az MSZP-hez képest, de a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjeként próbálhatja meg váltópárttá tenni a Jobbikot. Nagyot nyert a kulcskongresszuson, hiszen – noha a tagság ötöde annak ellenére sem szavazott rá, hogy más elnökjelölt nem volt – magabiztosan érte el, amit akart. Két évvel a választások előtt megszabadította az egyik fontos döntéshozó testületet mindenkitől, aki nem volt feltétel nélkül lojális politikájához, megkérdőjelezhetetlen leaderként mehet neki 2018-nak.
Meg azzal a hittel, hogy lehet más a Jobbik – a választók többségének a szemében. Ezt a gondolatát erősítheti, hogy a diplomaták már barátkoznak a párt erejével. Több tucat nagykövetségi munkatárs hallgatta nemrégiben egy jobbikos reggelin Vona elképzeléseit. Meddig finnyáskodhatna például az osztrák diplomácia, amikor az elnökválasztáson lényegében döntetlent ért el, célfotóval maradt alul a szélsőjobbos FPÖ-jelölt? Amúgy is európai példák sora igazolja, hogy a radikális jobboldali pártok képesek alakulni, beljebb húzódni vagy a politikai diskurzus formálásával elszigeteltből fősodorbelivé válni. Ezért is haszontalan önmagában a párt nácizása: a párt története amúgy sem azt igazolja, hogy a nácivád képes volt megállítani növekedését. Az elitellenesség, a szociális populizmus, a domesztikálódás, a félelem felszámolása amúgy is hasznosabb számára, mint a náculás. Hiszen ha nem az lenne, akkor nem kölyökvizslák fülébe búgna cuki fényképsorozatán Vona Gábor, hanem pitbullokkal vicsorogna munka nélküli cigányokra Kazincbarcikán.
A cukiskodást, ahogyan a párt hideg kézzel végrehajtott átalakítását is hatalomtechnikai manőverként kell értelmezni: a hatalom megszerzését szolgálja mindegyik. Legyinteni erre a lehetőségre pedig csak azoknak érdemes, akik nem legyintettek akkor, amikor azt mondta: be akarnak jutni a parlamentbe, egyéni választókörzetet akarnak nyerni, a legerősebb ellenzéki párt vezetője akar lenni.
A véletlen hozta úgy, hogy épp akkor jutott el idáig az építkezésben, amikor a majd évtizede indult, szintén rendszerkritikus LMP-projekt megálmodója, Schiffer kiszállt. Az Index-interjúban elköszönő zöldpolitikus válaszaiban kitért arra, hogy társelnökként alig volt hatalma, miközben az osztrák zöldeknél már régen „vonai” felhatalmazással működik a vezető. Megemlítette, hogy a migrációs válságra szellemileg sem voltak felkészülve. Ezzel Schiffer a lényegre tapintott. Ez ugyanis számos kérdésben fenyegeti a komplett hazai baloldalt is: nincsenek mai válaszai a kihívásokra, a tegnapiak meg már nem működnek. Arról nem szólva, hogy ezeknek a feleleteknek illeszkedniük kellene egyenlőségpárti karakterükhöz is.
Ám ez a hiány már nem elsősorban Schiffer problémája, miután másokra bízza pártját. Az állhatatos, következetes, elitutálatát és az Orbán-rendszerrel való szembenállását kérlelhetlenül őrző, ugyanakkor sok hibát elkövető, a „szerethető válogatottból” biztosan kimaradó politikus lelépése talán az utolsó szimbolikus pillanata annak a 2010-es meccsnek, amelyet a szélsőjobbos rendszerkritikai nemzedék nyert meg. Aligha függetlenül attól, hogy szerte Európában ez az irányzat erőteljesen működik, azaz a lehet másnak itt dupla sikert kellett volna aratnia, ám ez nem sikerült. Így a politikai kultúra megváltoztatására, az elitváltásra tett kísérlet, amelynek oly sok lépését láttuk az LMP megalakulásától a szakadásáig, a PM Bajnai Gordonnal kötött szövetségétől az Együtt–PM szétválásáig, Schiffer András távozásával kapott egy újabb kudarcsztorit.
Mert ez az. Sokan a levegőbe csapnak ugyan, hogy végre eltűnt az akadékoskodó Schiffer, jöhet az összefogás. E diadalittasok viszont nem értik, hogy az LMP-t épp az a kitartása tartotta életben: nem volt hajlandó összefogni Gyurcsánnyal, Fodorral. Ahogy a totális összefogás követelése ma is egészen biztosan akkora tévedés, amekkora 2014 tavaszán volt. Nem mutat mást, mint a nem értését a magyar politikának, a társadalomnak, az elitellenségnek, a vezető és a közösség szerepének, a populizmus reneszánszának, a kortárs nyilvánosságnak, a Jobbik sikerének, de főként a Fidesz rendszerének. Megannyi a kortárs példa arra, hogy a fennállóval szembeni tiltakozás, a radikális reménykedés milyen formában tűnhet fel és hódíthat. Pedig Ausztriában, miként az USA-ban és Franciaországban is, kevesebb vármegyét adtak oligarcháknak, mint itt, az életszínvonal is jobb kissé, tehát a rendszerkritika – innen nézve – sokkal érthetetlenebb.
Az eredmény viszont innen is érthető: más lett a politika. A Jobbik is lehet más. Miközben egyre több jel, elvesztegetett év, feladás, kilépés, elköszönés, szakítás, csalódás mutat arra: csak a magyar baloldali, liberális, zöld-, azaz egyenlőségpárti ellenzék nem lehet más.
Márpedig ha nem lesz más, csak Orbán Viktor és Vona Gábor lesz.
