Nehéz kérdés. Az emberek nagy része a felnőttek nyomorúságán még csak-csak továbblép, hiszen felnőtt ember, gondolják, tehetne a sorsáért. A személyes felelősség hangoztatása mindjárt felmentő érzést hoz, nem is érdemes tovább gondolkodni lehetőségeken, sorsokon.
De a gyerek, az más. A nehéz sorsú gyerek láttán nehezebb félrefordulni. Mert ő beleszületik valamibe, ami a felnőttek felelőssége, és nem tehet arról, ami vele, körülötte történik. Sokan nem tudják elnézni az éhes, fázó, nélkülöző, hiába vágyakozó gyerekeket, és segíteni szeretnének.
Ám ilyenkor jön a nagy kérdés: hogyan? Lehet-e a gyerek szükségleteit megoldani úgy, hogy közben a család a maga eszközeivel erre nem képes? Mennyire konzerválja a helyzetet, ha a család helyett a gyereken segítünk, megerősítve az érzést: megoldja majd valaki helyettük is. Lehet-e úgy segíteni, hogy a család is változzon?
Sokan bele sem gondolnak, milyen nehéz helyzet ez. Azt hiszik, elég adni, mert nem látják a családokba átörökített mechanizmusokat. Ahol a túlélési stratégia részévé válik a segítség elvárása, a nélkül, hogy ők maguk is erőfeszítéseket tennének. Sokan nem értik, hogy ezek zsigerileg épülnek be a személyiségbe, és nem tudnak másképp gondolkodni.
