Hidegen hagy, hogy kik a világ, Európa vagy hazánk legbefolyásosabbjai, leggazdagabbjai, legnépszerűbbjei, de tudom, hogy sokan imádják böngészni a listákat, s a beválogatás bizonyára jót tesz a szereplők hiúságának is.
Miniszterelnökünk imádja beszédeiben karakterológiai jegyekkel felruházni népét. Ezt sem kultiválom. Viszont szórakoztat, ahogyan önhatalmúlag, illetve a helyzethez idomulva válogat az erények és hibák felsorolásában, de még az eredet dolgában is. A jelzők gyakorta ellentmondásba kerülnek egymással, hogy alátámasszák az aktuális mondanivalót.
Megállítottunk tatárt, törököt, s mindig mi fizettük a sarcot, minket aláztak meg, érthető, ha a nemzeti öntudat eléggé meg van tiporva.
A magyar büszke, agyas, szabadságszerető nép, de csak az erőből ért.
Az összefogás erő kérdése, s az ilyen félázsiai származékoknál, mint mi, csak így megy. A németek a kiszámítható utakat szeretik, a magyarok a nem hagyományos megoldásokat.
Hevenyészett a leltár, kiragadottak a hivatkozások, s ehhez a csomaghoz kellene odakötözni további jellemzőket, amely öngyilkossági, alkoholfogyasztási, rosszkedvmutatóinkat, intoleranciánkat rögzíti. Azután következnének az OECD-mutatók a szegénységről, az egészségügy, az oktatás riasztó helyzetéről vagy akár a tisztálkodószerek használatáról, hogy a kultúra egyéb színtereiről ne is beszéljünk. Életmódunk szintén alaposan elhasznál minket, ugyanakkor olimpiai sportnagyhatalom vagyunk – szemezgethetünk a statisztikákban, jelzőkben, választhatunk, hogy elsompolyogva vagy kihúzott derékkal, bár egyiknek sincs sok értelme.
Engem inkább a menekülteknek sütött pogácsákba köpő fiúk, a villamos ülésébe rejtett tű, a sajtokba szúrt gombostűkkel teleszórt győri utca szégyenteljes esetei figyelmeztetnek – vigyázat, aktuálpolitika!
De felráz-e ma bárkit is a Hvg.hu szerdai cikke, amelyből kiderül: a gyerekek már az alsóban is azt kiabálják egymásnak, hogy
„Felgyújtalak, te migráns!”?
Vagy nem látom a fától az erdőt, megint csak a sorrendbe gabalyodom bele? Idehaza mindez csak másodlagos veszély?
