És most maguk is az utcán kóvályognak, vagy csak ülnek otthon és hallgatják az ittakossuthrádióbudapesthíreinkethallgatjákot, mintha így híresülne az életük maga is. Felszámolókkal leveleznek, telefonálnak, csalódottan szakítják meg a vonalat, el-eltévednek a bank elé, hátha jön a csoda, és nap mint nap azon jár az eszük, hogy menni kell, be kell vásárolni, enni kell, élni kell, hát lemennek, kóvályognak, esznek, élnek, pedig elkeseredésükben sokan inkább már csak a halált várják;
ezen a fülledt tavaszon
mintha ezerfelé hullana minden. Dőlnek befektetők, brókerházak, mintha egyre többen játszanának el az öngyilkosság gondolatával, és egyre változatosabb módszereken törnék a fejüket, mintha a halál kivitelezhetőségével kapcsolatos gondolatok valamiféle racionális kapaszkodót jelentenének. Egyre több a koszos utca, egyre több a házfalakról lezuhanó törmelék, egyre több a karambol, egyre nagyobb a káosz, egyre kilátástalanabb A pontból B-be egyenes útvonalon eljutni, az egyenes útvonalon egyre több az üres kirakat. Az építési vállalkozó azt mondja, hogy megvan valahogy, ő még csak megvan, de a környékbeli iparosok már ki sem nyitnak, olyan érzése van, mint amikor a hetvenes években Romániába utazott, és nem viccel. Egyre többen ülnek az egészségügyi intézmények várótermében és egyre többen vannak, akik már el sem mennek, inkább megtanulnak együtt élni a fájdalommal, amíg csak bírják.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Egyre többen mondanak le az apró örömökről, egyre többen vonulnak ki azokról a helyekről, amelyek eddig kapaszkodót jelentettek, mert most tényleg át kell rendezni az életüket, mert a családban valaki munka nélkül maradt, vagy ha megmaradt is a munkája, kevesebb a fizetése, vagy nem emelik, és már nem ér annyit, mint korábban. Többet kell dolgozni tehát, de nincs több munka, ki kell jönni a kevesebből, és a tartalékok oda, az elmúlt évek fölemésztették – vagy bebukták.
Egyre többen adnak föl valamit, mert föl kell adni, mert nem lehet fenntartani, mert addig vártak a cserével a jobb időkig, amíg rájuk nem rohadt, egyre több a hibás mosógép, le kell cserélni a mosogatót, túlfolyik a WC, föl kell szedni a parkettát, mert gombásodik alatta, gond van a kazánnal, a kocsival sok a baj, a reggeli ima része lett a csakmaiselinduljonédesistenem, és valahogy mindig el is indult addig a tavaszi napig, amely persze hogy a hétvégére esik, arra a napra, amikor végre nem munkába kellett volna indulni, de az emberre ráég a fölsője, és a kocsi az istennek sem megy, köhög a motor, harákol, fújtat, mintha most fulladna ki végképp minden, ezen az egyik nap kurtán fülledt, majd másnap dermesztő tavaszon, úgy látszik, ennyit bírtunk, eddig bírtuk;
ezen a kókadt tavaszon
talán elértük a határt. Talán ennyi volt, talán épp ennyire voltunk fölkészülve. Mert most minden rosszabb, még ha kicsit minden jobb is. De mostanra már az elviselhetőbb is elviselhetetlenné vált. Jobbak a számok, talán megállt az egyenlőtlenségek növekedése, valóban történnek olyan dolgok, amik alapján akár érezhetnénk jobban is magunkat, de az idősíkok menthetetlenül összecsúsznak. Addig mondták az elmúlt öt évben, hogy most jobb, mint volt, hogy már akkor is rosszabbnak érezzük, amikor esetleg tényleg jobb. Valami szétszakadt.
Négy évre rendezkedtünk be, politikai ciklusokhoz alkalmazkodtunk, még ha nem létezett is az egyszer fönt-egyszer lent barbársága – ez már az elmúlt évek öröksége. Négy évre elég tartalékok égnek szét – az anyagi, fizikai, szellemi háttér eddig húzta, ennyi jutott türelemből, még egy évet ráhúz mindenki valahogy, ki így, ki úgy, de mint a brókerházak piramisjátékai, ezt sem lehet a végtelenségig bírni, nem lehet a lyukakat örökösen tömködni, nem lehet a hitet folyamatosan táplálni, a hit törik, a bankszámla apad, a környezet rohad, az emberi kapcsolatok felizzanak, mint a tűztövis, hogy aztán azonnal le is fagyjanak ezen a bódult tavaszon, amikor éjjel még minden megdermed;
ezen a szédült tavaszon
az emberre olykor ráég a fölsője, és ahogy végiggördül az izzadtságcsepp a hátán, rájön, hogy belefáradt. Mintha tényleg csak ennyi lett volna. Öt év. Annyi még bírható valahogy. Öt év jutott mindenkinek, öt év a rendszereknek, öt év magának az államnak is, amely addig betonozta magát, amíg kiszáradt és porladni kezdett. Ahogy az előző kormány is csak 2007-ig bírta, öt évig, azután szétporladt. Most is öt év adatott, öt pörgő-eszement esztendő, amikor fölborult minden, amiben hinni lehetett, és új hitek versengtek a régiekkel. Igen, megforgatták az egész világot, lett alaptörvény, választási törvény, dohánykoncesszió, új oktatási rendszer a „ha valaki vagy, akkor a gyereked is valaki lesz” gondolattal, lett vasárnapi zárva tartás, közmunka, szabad vallásgyakorlás címén eladott szegregáció, valahonnan keményen dolgozó kisembereket is leakasztottak, pedig még életükben közelről ilyen állatfajt nem láttak, holott velük állítólag már a szociális népszavazás idején történelmi szövetség köttetett.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
A keményen dolgozó kisemberezés a kommunikációs bakugrásokat meglehetős rutinnal kezelő fideszeseket is megzavarta, de nem azért, mintha ez nívótlanabb volna az eddigi szlogeneknél, hanem azért, mert már szégyellik kimondani. Pontosan tudják, semmiféle wass albertezés, semmiféle Gábriel-emlékmű, semmiféle rezsicsökkentés, semmi nem feledtetheti, hogy ez a kormány soha, egyetlen pillanatig sem volt a kisembereké, akik valóban keményen és egyre reménytelenebbül dolgoznak azért, hogy össze ne omoljanak. Soha, egyetlen intézkedés sem szolgálta azt, hogy a keményen dolgozó kisembereknek kevésbé kelljen keményen dolgozniuk, vagy jobban megélhessék azt, amiért keményen dolgoznak.
5 év veszteségei
Mellékletünkben az elmúlt öt év veszteségeit vesszük számba az élet különböző területein. A sorozat többi cikkéért ide kattintsanak.
Nem szolgálta a munka törvénykönyvének átalakítása és a kiszolgáltatottságuk teljessé tétele, nem szolgálta a szakszervezetek szétszaggatása, nem szolgálta az adórendszer átalakítása, nem szolgálta a rezsicsökkentés. És épp a szolgálat hiánya az, amely megrengeti a megrengethetetlennek hittet is így, öt év után, ezen a magát megvillantó kótyagos tavaszon tél és nyár között félúton, amikor az ember érezhetné magát akár jobban is, de mégis izzad és mégis ráég a fölsője, mint azokra ott fent a bűnük, hogy bár mindent megtehettek volna, semmit nem tettek. És öt év telt el, öt év, és ők már elkéstek, most már szinte minden reménytelenül késő.
