galéria megtekintése

Leborotvált ország

34 komment


Pető Péter

Megszűnt a jogállam.

Mármint a héten megint, ahogyan 2010 óta oly sokszor. Úgy kerül újra és újra elő az elmúlást rögzítő mondás, mintha a jogállam közben néha főnixtevékenység kereté­ben feltámadt volna. A NER-slágerlista vezetője ezúttal azért dübörgött, mert

felfoghatatlan jelenetek játszódtak le a Nemzeti Választási Irodában.


A szellemi szegénység tar táltosai akadályozták meg, hogy az MSZP beadja népszavazási kezdeményezését a vasárnapi boltzárról. Ám még csak nem is ez volt a nemzeti kamaradarab fináléja, hanem az: másnap Orbán Viktor bejelentette, referendumot kezdeményez az ­Európai Unió migránskvótájáról. És akkor itt drámai kérdést tehetnénk fel a hogyan jutottunk idáig az interpellációk aranykorától tárgykörben, de ettől ezúttal eltekintünk.

 

Méghozzá azért, mert a demokráciát a néptől hősiesen védelmező csorda jelenünk szimbóluma. Már így is túl sok időt veszítettünk azért, mert sokan hittek Francis Fukuyama tételében, amely szerint a történelem véget ért, a liberális demokráciák győztek. A filozófus tévedése abból következett, amiből balliberális politikai elitünk tökéletes útvesztése is: a konstrukció volt a célja, a kimunkált rendszerre tekintett a mindenki szabadságának, azaz az önkény távol tartásának garanciájaként. Csakhogy ez a látásmód teljesen kizárja a társadalmi változók (például egyenlőtlenségek alakulása, hitek, kultúra, történelem...) szerepét, miként a globális folyamatok érzelmekre, nyilvánosságra gyakorolt hatását is (például menekültválság, technológiai fejlemények a Facebooktól a kereskedelmi tévék celebesedéséig...). Ráadásul azon az idealista gondolaton építkezik, hogy rossz célokra nem lehet használni a jó konstrukciót.
Ám lehetett.

S most, a radikálisan új politikai és médiatérben, ahol az innovációk, a jelenlegi elitekkel szemben megjelenők és beszélők előtörését látjuk, meglepő lenne, ha a jogállam ürügyén visszaállítjuk, helyre tesszük felkiáltások hoznák el a fordulatot. Ez múltszerető, hovatovább „reakciós" politika, miközben az egyenlőség- és szabadságpárti oldalnak éppen az ilyen politikával szemben kell szerveződnie. A „reakció" a tegnapot ígéri, miközben a többség a holnapját félti.

Épp ez az, amit Orbán Viktor felismer és használ.

Megalkotta sajátos posztdemokratikus szisztémáját, amelyet sokkal okosabban és körültekintőbben működtet, mint pél­dául Recep Tayyip Erdogan elnök Törökországban. Bámulatos érzékkel öltöztette demokratikus maskarába torz konstrukcióját. Nem vetnek börtönbe újságírót véleményéért, éppen csak hagyják, hogy az ellenzéki szegregátumban az érintettek – gazdaságilag fojtogatva – kitombolhassák magukat, miközben állami tízmilliárdokból juttatják el saját hálózatukon kőegyszerű üzeneteiket az emberekhez. Nem szüntették meg a választásokat, éppen csak úgy alakították a feltételeket, mintha ­Usain Bolt kapna 70 méter előnyt a svéd nyugdíjasbajnokság bronzérmese ellen 100 méter síkon. Nem véletlen, hogy a politikai vitát is száműzték Magyarországról, hiszen így a kialakított párhuzamos nyilvánosságban nincs alternatívája annak, amit mondanak, azaz a többséghez csak saját mondásaik jutnak el. Történetüket meséli az ­MTVA, aztán majd a TV2, a kiválasztott lapcsalád és rádió.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Hogy lenne veszélye a disputának, azt szépen mutatta a párt egyik alelnökének attrakciója. Németh Szilárd elvállalt egy beszélgetést az ATV-ben, ahol a terrortörvény ügyé­ben ült össze Schiffer András LMP-elnökkel és Harangozó Tamás MSZP-képviselővel. A sokat és okkal bírált ellenzék körülbelül úgy verte meg az ellenfelet, ahogyan a Barcelona tenné a BLSZ II-es Közterülettel. Éppen ezért nem várhatjuk, hogy a jövőben több hasonló találkozót láthatunk majd.

Ezek ugyanis kockázatot rejtenek. Erre­ pedig nincs szükség a látszatdemokráciá­ban, azaz az orbáni posztdemokratikus állapotban. A tökéletesre formált politikai rendszerben minimalizálták a rizikót. Tették ezt úgy, hogy az önkényesen használt demokratikus eszközök alkalmazásával legitimálják a lényegileg antidemokratikus hatalomgyakorlást.

Itt a demokrácia látványa legyőzi a demokráciát.

Ahogyan a nézettségi versenyben a Való Világ kiüti a közügyekről szóló produkciókat. Nézzük, ahogyan kétharmados választási győzelem, esetleg majd népszavazási siker többségi igent ad a leader döntéseihez. És minden nappal erősebbek lesznek, mert a háttérben közben megfosztanak mindenki mást az erőforrásoktól, azaz hatékonyan minimalizálják az alternatíva megjelenésének rizikóját.

Kivéreztetnek mindenkit, aki még él. Ugyanakkor a kopaszok bevetése meg azt mutatja,

kívülről érinthetetlenebbnek látjuk a rendszert, mint amilyennek működtetői tudják.

Hiszen ha nem tekintenének sorsfordító veszélynek egy népszavazási kezdeményezést, aligha importálnak az emberi értelem elleni résistance kipróbált tar harcosai közül segítőket. Akiknek feltűnése persze csak e meglepő félelem miatt váratlan, egyébként logikusan következik ­Schmitt Pálból, a vonaton írt alaptörvényből, Habony Árpádból és Kubatov Gáborból.

Ez a világuk ugyanis, amelyet fölépítettek, amelyben van helyük a gyúróterem klasszisainak, de nincs helye az igazságnak. Ha volna, akkor nem rongyolnának neki Pukli István iskolaigazgatónak, mert elmondja a véleményét az oktatási rendszerről. Ahogyan elmondja Sándor Mária ­az egészségügyiről.

E két ember példája, s a hatalom reak­ciója viszont legalább mutatja, mitől kell igazán tartaniuk a rendszer gátlástalan üzemeltetőinek. A veszély az alapvető közszolgáltatások kiszolgáltatottsága miatt nőhet meg.

Mert itt minden magyar érintett: anya, apa, diák, tanár, ápoló, beteg, hozzátartozó. Az ő mindennapjaikat, problémáikat akarják levenni az asztalról, amikor kvótákról terveznek szavazni. A migráció ügyében lehet azt a látszatot kelteni, hogy minden magyar érintett. Minthogy a migráció valós – és a kontinentális impotencia miatt kezelhetetlennek tűnő – kihívása Európának, kár arra számítani, hogy a téma hamar kifullad.

Ez azért fontos Orbánnak, mert – az oktatással és az egészségüggyel szemben – kulturális keretben értelmezhető ügy. Mert magyarság, hagyományok, nyelv, mecset és így tovább. Miközben azok a témák, amelyeken nemzedékek jövője múlik, egyenlőtlenségi kérdések. Hiszen borsodiak, szabolcsiak, baranyaiak komplett életeket élnek le minden nélkül, aminek köze van esélyhez, élethez, szabadsághoz. És vannak közülük, akik ugyanoda mennek reményért, ahová a szírek, az irakiak: Németországba, Angliába, Írországba, Svédországba.

Mennek innen fiatalok, kilátástalanságban fulladozók, mert nem tehetnek mást. Nincs hozzáférésük minőségi közszolgáltatáshoz, s oktatás nélkül nincs tudás, anélkül meg nincs munka, amely társadalmi mobilitást, előrelépést tenne lehetővé.

Akkor borul majd meg a rendszer, amikor politizálódnak azok a közösségek, amelyek ma megfosztottak a részvétel minden formájától. Erre viszont akkor van esély, ha felismerik hatalmukat, ahogyan például a bátor tanárok és diákok tették.

Persze ez sem jelent valós veszélyt a rendszerre, amíg képesek szétválasztani azokat, akik már felismerték, milyen különbség van a kormány mutatta látszatország és a valóság között. Ha viszont egyszer az ellenállók összeérnek, s megjelenik az erő – amire nyilvánvalóan kevés esély van valódi politikai vezető nélkül –, akkor Magyarország ügyei lesznek a politika középpontjában: a leszakadó milliók, a bérhelyzet, a kizsákmányolás, a bizonytalanság. Nem pedig okosan kiválasztott kulturális, identitáskérdések, hogy tudniillik bevándorlás, liberális fertő meg a visszatérés a tegnaphoz.

Addig is annyit jó tudnunk: a „reakciós" célok képviselete szög a jövő koporsójába. Hiszen itt a közelmúlt nem alternatíva, hanem a jelen szövetségese. Márpedig a ma az igazságtalanságok rendszere. Ez a leborotvált ország az övék. És csak egy radikálisan másik lehet a politikai közösségé.

Nincs már harmadik út.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető