Méghozzá azért, mert a demokráciát a néptől hősiesen védelmező csorda jelenünk szimbóluma. Már így is túl sok időt veszítettünk azért, mert sokan hittek Francis Fukuyama tételében, amely szerint a történelem véget ért, a liberális demokráciák győztek. A filozófus tévedése abból következett, amiből balliberális politikai elitünk tökéletes útvesztése is: a konstrukció volt a célja, a kimunkált rendszerre tekintett a mindenki szabadságának, azaz az önkény távol tartásának garanciájaként. Csakhogy ez a látásmód teljesen kizárja a társadalmi változók (például egyenlőtlenségek alakulása, hitek, kultúra, történelem...) szerepét, miként a globális folyamatok érzelmekre, nyilvánosságra gyakorolt hatását is (például menekültválság, technológiai fejlemények a Facebooktól a kereskedelmi tévék celebesedéséig...). Ráadásul azon az idealista gondolaton építkezik, hogy rossz célokra nem lehet használni a jó konstrukciót.
Ám lehetett.
S most, a radikálisan új politikai és médiatérben, ahol az innovációk, a jelenlegi elitekkel szemben megjelenők és beszélők előtörését látjuk, meglepő lenne, ha a jogállam ürügyén visszaállítjuk, helyre tesszük felkiáltások hoznák el a fordulatot. Ez múltszerető, hovatovább „reakciós" politika, miközben az egyenlőség- és szabadságpárti oldalnak éppen az ilyen politikával szemben kell szerveződnie. A „reakció" a tegnapot ígéri, miközben a többség a holnapját félti.
Épp ez az, amit Orbán Viktor felismer és használ.
Megalkotta sajátos posztdemokratikus szisztémáját, amelyet sokkal okosabban és körültekintőbben működtet, mint például Recep Tayyip Erdogan elnök Törökországban. Bámulatos érzékkel öltöztette demokratikus maskarába torz konstrukcióját. Nem vetnek börtönbe újságírót véleményéért, éppen csak hagyják, hogy az ellenzéki szegregátumban az érintettek – gazdaságilag fojtogatva – kitombolhassák magukat, miközben állami tízmilliárdokból juttatják el saját hálózatukon kőegyszerű üzeneteiket az emberekhez. Nem szüntették meg a választásokat, éppen csak úgy alakították a feltételeket, mintha Usain Bolt kapna 70 méter előnyt a svéd nyugdíjasbajnokság bronzérmese ellen 100 méter síkon. Nem véletlen, hogy a politikai vitát is száműzték Magyarországról, hiszen így a kialakított párhuzamos nyilvánosságban nincs alternatívája annak, amit mondanak, azaz a többséghez csak saját mondásaik jutnak el. Történetüket meséli az MTVA, aztán majd a TV2, a kiválasztott lapcsalád és rádió.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Hogy lenne veszélye a disputának, azt szépen mutatta a párt egyik alelnökének attrakciója. Németh Szilárd elvállalt egy beszélgetést az ATV-ben, ahol a terrortörvény ügyében ült össze Schiffer András LMP-elnökkel és Harangozó Tamás MSZP-képviselővel. A sokat és okkal bírált ellenzék körülbelül úgy verte meg az ellenfelet, ahogyan a Barcelona tenné a BLSZ II-es Közterülettel. Éppen ezért nem várhatjuk, hogy a jövőben több hasonló találkozót láthatunk majd.
Ezek ugyanis kockázatot rejtenek. Erre pedig nincs szükség a látszatdemokráciában, azaz az orbáni posztdemokratikus állapotban. A tökéletesre formált politikai rendszerben minimalizálták a rizikót. Tették ezt úgy, hogy az önkényesen használt demokratikus eszközök alkalmazásával legitimálják a lényegileg antidemokratikus hatalomgyakorlást.
Itt a demokrácia látványa legyőzi a demokráciát.
Ahogyan a nézettségi versenyben a Való Világ kiüti a közügyekről szóló produkciókat. Nézzük, ahogyan kétharmados választási győzelem, esetleg majd népszavazási siker többségi igent ad a leader döntéseihez. És minden nappal erősebbek lesznek, mert a háttérben közben megfosztanak mindenki mást az erőforrásoktól, azaz hatékonyan minimalizálják az alternatíva megjelenésének rizikóját.
Kivéreztetnek mindenkit, aki még él. Ugyanakkor a kopaszok bevetése meg azt mutatja,
kívülről érinthetetlenebbnek látjuk a rendszert, mint amilyennek működtetői tudják.
Hiszen ha nem tekintenének sorsfordító veszélynek egy népszavazási kezdeményezést, aligha importálnak az emberi értelem elleni résistance kipróbált tar harcosai közül segítőket. Akiknek feltűnése persze csak e meglepő félelem miatt váratlan, egyébként logikusan következik Schmitt Pálból, a vonaton írt alaptörvényből, Habony Árpádból és Kubatov Gáborból.
Ez a világuk ugyanis, amelyet fölépítettek, amelyben van helyük a gyúróterem klasszisainak, de nincs helye az igazságnak. Ha volna, akkor nem rongyolnának neki Pukli István iskolaigazgatónak, mert elmondja a véleményét az oktatási rendszerről. Ahogyan elmondja Sándor Mária az egészségügyiről.
E két ember példája, s a hatalom reakciója viszont legalább mutatja, mitől kell igazán tartaniuk a rendszer gátlástalan üzemeltetőinek. A veszély az alapvető közszolgáltatások kiszolgáltatottsága miatt nőhet meg.
Mert itt minden magyar érintett: anya, apa, diák, tanár, ápoló, beteg, hozzátartozó. Az ő mindennapjaikat, problémáikat akarják levenni az asztalról, amikor kvótákról terveznek szavazni. A migráció ügyében lehet azt a látszatot kelteni, hogy minden magyar érintett. Minthogy a migráció valós – és a kontinentális impotencia miatt kezelhetetlennek tűnő – kihívása Európának, kár arra számítani, hogy a téma hamar kifullad.
Ez azért fontos Orbánnak, mert – az oktatással és az egészségüggyel szemben – kulturális keretben értelmezhető ügy. Mert magyarság, hagyományok, nyelv, mecset és így tovább. Miközben azok a témák, amelyeken nemzedékek jövője múlik, egyenlőtlenségi kérdések. Hiszen borsodiak, szabolcsiak, baranyaiak komplett életeket élnek le minden nélkül, aminek köze van esélyhez, élethez, szabadsághoz. És vannak közülük, akik ugyanoda mennek reményért, ahová a szírek, az irakiak: Németországba, Angliába, Írországba, Svédországba.
Mennek innen fiatalok, kilátástalanságban fulladozók, mert nem tehetnek mást. Nincs hozzáférésük minőségi közszolgáltatáshoz, s oktatás nélkül nincs tudás, anélkül meg nincs munka, amely társadalmi mobilitást, előrelépést tenne lehetővé.
Akkor borul majd meg a rendszer, amikor politizálódnak azok a közösségek, amelyek ma megfosztottak a részvétel minden formájától. Erre viszont akkor van esély, ha felismerik hatalmukat, ahogyan például a bátor tanárok és diákok tették.
Persze ez sem jelent valós veszélyt a rendszerre, amíg képesek szétválasztani azokat, akik már felismerték, milyen különbség van a kormány mutatta látszatország és a valóság között. Ha viszont egyszer az ellenállók összeérnek, s megjelenik az erő – amire nyilvánvalóan kevés esély van valódi politikai vezető nélkül –, akkor Magyarország ügyei lesznek a politika középpontjában: a leszakadó milliók, a bérhelyzet, a kizsákmányolás, a bizonytalanság. Nem pedig okosan kiválasztott kulturális, identitáskérdések, hogy tudniillik bevándorlás, liberális fertő meg a visszatérés a tegnaphoz.
Addig is annyit jó tudnunk: a „reakciós" célok képviselete szög a jövő koporsójába. Hiszen itt a közelmúlt nem alternatíva, hanem a jelen szövetségese. Márpedig a ma az igazságtalanságok rendszere. Ez a leborotvált ország az övék. És csak egy radikálisan másik lehet a politikai közösségé.
Nincs már harmadik út.
