Zöld Baloldal

A szociális állam maradékainak a fölszámolását véleményem szerint meg kell előzni. Ebben a mentőakcióban, azt hiszem, valamennyiünknek támogatnunk kell a szakszervezetek kezdeményezéseit és tiltakozását. A szakszervezetek jelentik azt az erőt, amely - némi szerencsével - megállíthatja még a kibontakozni látszó gazdasági és társadalmi katasztrófát.

Mindezek leszögezése után nézzük meg, hogy "a létező kapitalizmus" adott keretei között milyen variánsok állnak rendelkezésünkre, ha a rendszer jellege alapvetően nem változik meg, amire pillanatnyilag nem is gondolhatunk a szórványos ellenállás gyönge, bizonytalan kezdetei láttán.

A Kelet-Európában a szovjet tömb romjain létrejött államtípusok, államberendezkedések közjogilag meglehetősen hasonlítanak egymásra, bár az elnöki hatalom mértékében eltérnek. Ez az eltérés azonban nem döntő. Majdnem mindanynyian éles, elkeseredett, olykor erőszakos pártharcokra épülő parlamenti szisztémaként kezdték - és némelyek még folytatják - pályafutásukat, s ez a közvélemény mély elégedetlenségét váltotta ki. Az új rendszer egyetlen valóságosan megtapasztalható politikai újdonsága a pártalakulás és a konfliktusok nyilvánossága volt, és ez valódi szenvedélyeket váltott ki.

A nyilvános konfliktusok (parlamenti közvetítések, sajtópolémiák, tüntetések, népszavazások, etnikai-felekezeti ellentétek, ritkábban: sztrájkok, olykor polgárháborúk, merényletek) meglehetősen lefoglalják a népi fantázia közjóval és közérdekkel kapcsolatos részét, mégis: a nép úgy érzi (szerintem teljes joggal), hogy minden fölfordulás ellenére nincs érdemi befolyása az államügyek vitelére. Egyszerre tapasztalható gyilkos indulat és bénult apátia, fanatikus elkötelezettség és a közélet iránti jeges, utálkozó közöny.

A közvélemény lázasan - és hiábavalóan - kutat, nyomoz a "valódi" hatalom után, mert képtelen elhinni (nem csoda), hogy jelenlegi nyomorúsága és szerencsétlensége a rendszer strukturális velejárója, nem pedig személyek informális csoportjainak démoni rosszindulata. Így az 1970-es évek közepétől tartó gazdasági hanyatlásért "a kormányt", "az ellenzéket", "a bankokat", "a New York-Tel Aviv tengelyt", "a rendszerváltókat", "a kommunistákat", a "hőzöngő szélsőjobboldalt", "a külföldet" stb. teszi felelőssé. Érzelmileg nem kielégítő, ha rámutatunk a tőke uralmának személytelen jellegére, amely minden önző nagyiparos, elfogult bíró és népellenes, korrupt politikus kiirtása után is megmaradna. Nem magyarázható a burzsoázia gonoszságával sok millió kelet-európai munkahely megszűnése (ez csökkenti a fogyasztást, márpedig a tőkének erős fogyasztói piacokra, a polgári államnak pedig adóbevételre van szüksége), és különösen nem magyarázható vele a világgazdasági válság, amely a burzsoázia jórészének a tönkremenetelével jár, bárha a legrettenetesebb következményeket természetesen a proletárok viselik. ("Proletáron" itt nemcsak a vagyontalan bérmunkásokat értem, hanem a Magyarországon jellegzetesen embergyűlölő kifejezéssel "inaktívnak" nevezett, a tőke és a hatalom által a szociális hulladék szerepére szánt népességet is.)

A kelet-európai rendszerváltások nyomán létrejött rezsimek első fontos típusát Borisz Jelcin elnöksége testesítette meg. A Jelcin-kormányzat tevékenysége szinte csak negatív terminusokkal írható le - azaz állapotok megszüntetésével, nem pedig teremtésével. Ezeknek az állapotoknak jelentős része megérett a megszüntetésre, de a helyükbe állított szerkezeteknek szinte az egyike sem élte túl a rendszerváltás (ha tetszik) romboló korszakát. A Jelcin-korszakban megszűnt az egypárti hatalom, az egypárti kényszerideológia és az állami cenzúra, megszűnt a vállalatok állami tulajdona és a tervezés, megszűnt a Szovjetunió mint olyan a maga szuperhatalmi állásával és félelmetes hadseregével, utána megszűnt voltaképpen a működő közigazgatás, megszűnt az ellenőrzött nyilvánosság hierarchikus szerkezete, a népjóléti rendszer, egy adott pillanatban egyszerűen megszűnni látszott a gazdaság maga, megszűnt a "trianoni" veszteséget elszenvedett orosz állam belső kohéziója, háborús-polgárháborús állapotok alakultak ki a Kaukázusban, informális hatalmi gócok alakultak ki a romba dőlt szovjet állam romjain, fegyveres erőszakkal törték le a parlament ellenállását, megszűnt az állami kultúra a maga klasszicizmusával és gigantikus méreteivel, megszűnt az állam erőszakmonopóliuma, önálló entitásokra kezdett mállani az országterület, a válságon meggazdagodott "oligarchák" pedig élvező-parazita maffiákba szerveződve kezdték ellenőrzésük alá vonni a Szovjetunió sírboltjából még kinyerhető, majd eladható "anyagot". Mindez valami tébolyodott karneváli hangulatban ment végbe, a szélsőséges nyomor, a fékevesztett fényűzés és a legeltökéltebb rossz ízlés szégyenletesen talmi "kultúráján" belül.

A rombolás, a leépítés, a végletesen szkeptikus, nihilista destrukció rémületes tüneteit a Nyugat nyerészkedő csődgondnokai, spekulánsai, kémei, elemzői, publicistái a liberális demokrácia gyermekbetegségeiként írták le, s a fényes orosz jövő egyedüli sírásóiként a nevetséges szélső nacionalistákat meg az irányukat és eszüket vesztett kommunistákat (és obsitos katonákat) mutatták be, holott ez utóbbiak nem cselekvők voltak, hanem puszta tünetek, politikailag pedig balekok. Viszont mindig lehetett tőlük iszonyatos és embertelen hangzású ostobaságokat idézni, "amelyekhez képest" a Jelcin-féle "demokraták" a kisebbik rossznak tűnhettek föl. A Nyugat kulcsszerepet játszott az orosz gazdaság lefölözésében, az orosz állam fatális meggyöngítésében. Minden ígéret ellenére a posztszovjet országokat és a volt KGST-országokat amerikai támaszpontokkal hintették tele, ez utóbbiak mind NATO-tagállamok lettek. Számos exszovjet utódállamban nyíltan üldözik, diszkriminálják az orosz etnikai kisebbséget. Ez nemcsak a régi nómenklatúra, hanem az orosz nép megalázása volt, a bűnös és ostoba versailles-i, trianoni recept szerint. A vereséget fölszabadulásként ünneplő, a korrupt és inkompetens jelcini vezetéssel összejátszó orosz liberálisok kiérdemelték a nép utálatát, majd elvesztették politikai befolyásukat. A magát "liberális" és "demokratikus" jelzővel földíszítő káoszrezsim a középkori patrimoniális királyságok államrezonja szerint járt el: nem adóbevételekből tartotta fönn magát (Oroszországban nem szokás adót fizetni), hanem a leggazdagabb zászlósúr (ez esetben a félállami kőolaj- és földgázcégek) magánjövedelméből.

Hasonló volt mindehhez az 1990-es évek legtöbb kelet-európai államának a formája: a zűrzavar, az oligarchikus hatalom, a mindenoldalú hanyatlás, a szétporladt állam és a fölületességből szabadságnak vélt nihilisztikus zűrzavar, s elsősorban a nyomor, a munkanélküliség, a bizonytalanság és a rettegés kavargó világa. A széthullás, a rendetlenség és a hanyatlás rémületes jelenségeinek láttán előbb a közép-ázsiai exszovjet köztársaságokban hozott létre a maradék nómenklatúra külhoni (iszlám és amerikai) segítséggel a nyersanyagkincsek kiaknázására építő, monokultúrás-rablógazdálkodó, modernizációs-fejlesztő diktatúrákat, majd Oroszországban a régi állam kevés hatékony maradékára (titkosszolgálatok, a hadsereg és a flotta elitalakulatai, a nagyvállalati lobbi, néhány nagyvárosi adminisztráció) támaszkodó, rendkívül ügyes és határozott Vlagyimir Putyin hajtott végre sajátos fordulatot.

A putyinizmus megítélésekor szem előtt kell tartanunk, hogy az a "demokrácia", amelyet kétségtelenül fölszámolt, silány volt, velejéig hamis és még néhány félig-meddig őszinte célkitűzésében is kudarcot vallott. Az észbontó züllöttség és a precedens nélküli korrupció mellett ezt a "demokráciát" katonai erőszakkal és amerikai szakértők által menedzselt hazugságkampányokkal, választási csalásokkal tartották fönn, a Kreml pedig átengedte a hatalmat a dollármilliárdos "oligarcháknak" és a területi, egyre függetlenebb, olykor etnikai autonómiával párosított maffiakormányzatoknak. Amikor Vlagyimir Putyin átvette a hatalmat, az orosz gazdaság, az orosz állam gyakorlatilag nem létezett többé. Putyin se támasztotta föl egészen: az államnak a fosszilis energiaforrások kiaknázására és nyersanyagexportra épülő monokultúrás és "patrimoniális" jellege megmaradt, bár kiegyensúlyozottabb és rendszeresebb központi ellenőrzés mellett, az 1990-es tragikus évek ipartalanításának következményei megmaradtak - hogy ne is szóljunk a Szovjetunió nehéz örökségéről és a valószínűleg minden más nagy nemzetnél többet szenvedett orosz nép lelki terheiről és lidércnyomásos emlékeiről -, a bekerítettség, a külföldi fenyegetés (függés), s a vele együttjáró katonai és diplomáciai, szinte megoldhatatlan problémák sem oldódhattak meg, ráadásul új riválisok bukkantak föl: Kína és India.

A múlt nehézkedése azonban természetes. Ami új a putyini rendszerben, hogy nem a Szovjetunió restaurációja, bár épít a részben rekonstruált szovjet bürokráciára és militarizmusra.

Lényege a következő: a központi állam városállami-tartományi szövetségeseivel kézben tartja a jövedelmező állami ipart, s ennek jövedelmét jelentős mértékben társadalomfejlesztésre, infrastruktúra-rekonstrukcióra és államépítésre fordítja. A jelentős monopóliumok az állam hűbéresei vagy szervei, a kisebb vállalatok világában érvényesülhet bizonyos mértékig a szabad piac. A centrifugális erőket katonailag leverik. A szétmállott államapparátust újra központosítják, visszaadják becsületét, méltóságát. Mindenfajta képviseleti formát - parlament, helyi tanácsok, érdekképviseletek, médiák - semlegesítenek, közömbösítenek. A gyűlölt "demokrácia" mumusával kordában tartható az egyébként is egyre kevésbé politizáló értelmiség. A "trianoni" típusú megaláztatások tagadhatatlan valósága indokolja az állami nacionalizmust, amely a konformizmust és a kritikátlanságot táplálja. A Kreml apparátusi/erőszak-szervezeti alapú, bürokratikus tömegpártot hoz létre (ez a voltaképpeni "állampárt", nem az SZKP, amely önálló, vezető erő volt, a Putyin-párt viszont alárendelt), amelynek gyakorlatilag nincs ellenzéke. A független sajtó, rádió, televízió megszűnőben. A gazdasági, népjóléti helyzet, a közrend javul - ez utóbbinak ára a jogállamiságtól idegen példastatuálás, drákói rendszabályok, rendőrállami szimptómák, halálbrigádok merényletei másként gondolkodó közéleti személyiségek, újságírók, publicisták, jogvédők, kisebbségi vezetők, szakszervezeti aktivisták ellen. A cselszövő "oligarchákat" börtönbe zárják, száműzik, a térdet-fejet hajtókat önállótlan alkatrészként beillesztik az állami-paraállami struktúrákba. A nemzeti-állami egység helyreáll: de ez az egység (akár a jelcini "demokráciamodell") negatív. A fegyelem oka a zűrzavartól való rettegés, az egyébként nem vegytisztán autoritárius rezsim kellemetlen valóságába való széles körű beletörődésnek semmi köze holmi pozitív "ideológiához", a mai orosz nacionalizmusnak (holdkóros különcöktől eltekintve) nincs "birodalmi" dimenziója, előítéletes, gyűlölködő, de defenzív. A mai Kreml uralma nem karizmatikus, hanem bürokratikus. Rendje a kimerültségből származó energiahiány.

Nyilvánvaló, hogy a többi kelet-európai ország is - természetesen más-más körülmények között - a jelcinizmus és a putyinizmus között ingadozik. Magyarország eddig a jelcinizmus mintaországa volt (ahogyan korábban - Fehér Ferenc kifejezésével - a hruscsovizmus mintaországa), és komoly igény mutatkozik "félputyini" fordulatra, amelyre a mai magyarországi jobboldal nem biztos, hogy képes (hajlandónak hajlandó). Az azonban biztos, hogy az önzés és a káosz orgiáiból a magyarországi (és kelet-európai) közvéleménynek elege van, s elege van az alárendelt helyzetből is. Putyinizmussal kísérleteznek Lengyelországban, Romániában, Szlovákiában, Horvátországban és másutt, de ezek még mindig túlságosan parlamentáris és piaci országok ahhoz, hogy ezt sikeresen meg lehessen csinálni. (Mindegyikben pl. koalíciós kormány van, ami ellentmond a putyinizmus alapképletének.) A piac, a parlament és a sajtónyilvánosság megzabolázása nélkül (s talán kőolaj- és földgáztartalékok, továbbá komoly katonai erő nélkül) a putyinizmus nem nagyon lehetséges. Magyarországon, ha a nemzeti jobboldallal szemben (saját hibájából) nem lesz hiteles és nagy létszámú szociálliberális ellenzék, a válság miatt korlátozódik a nagyvállalatok autonómiája - továbbá összeomlik a lappiac! -, akkor a "félputyini" fordulatnak van némi esélye, előnyeivel (némi rend, kohézió, nemzeti önbecsülés, az állam rekonstrukciója, józanabb gazdaságpolitika) és hátrányaival (konformizmus, autoritárius rend- és büntetéskultusz, kevésbé kritikus nyilvánosság, a nemzetieskedő giccs uralma, bűnbakkereső műradikalizmus).

De mielőtt bárki megrémülne "a magyar putyinizmus" kísértetétől, legalább méltányosságból nézzen körül most. A jelenlegi "magyar jelcinizmus" a maga népmegvető, antiszociális karakterével - jellemző, hogy az utóbbi időben egy jeles magyar "szociálliberális" (értsd: neokonzervatív) történész és egy jeles magyar nemzeti-konzervatív politikatudós egyaránt az általános, egyenlő és titkos szavazati jog megszüntetését vagy finom korlátozását javasolja a népjóléti szolgáltatásoktól függő "inaktívak" politikai "kiszűrése" végett... - , zűrzavarával, impotenciájával és inkompetenciájával, a cigánykérdésben tanúsított gyávaságával és képmutatásával, műveletlen nyugatimádatával, Kelet-Európa-tudatlanságával, üzletiességével, kicsinyességével, perspektívátlan merevségével, babonáival és szorongásaival nem érdemli meg a védelmet.

A valóságosan létező kelet-európai rezsimvariánsok egyike sem érdemli meg gondolkodó emberek támogatását. Nálunk mind "jelcinisták", mind "putyinisták" a kisebbik rossz érvénytelen elméletére hivatkoznak. Mindkét verzió nagyobbik rossz.

S nem tudom, meddig vigasztal még, hogy ezt megírhatom az újságban.