A válságkezelésben a kínai kormány, továbbá az amerikai és más kormányok is az első sajnálatosba nem szeretnének belenyugodni. Úgy gondolják, mindent meg kell tenniük a fogyasztás fokozásáért, csak ez húzhatja meg a gazdaságot, s minden másról akkor érdemes beszélni, ha ezzel megvolnánk.

Mások, mint a francia vagy a német vezetés, bonyolultabbnak érzik a problémát. Szerintük a fogyasztás ösztönzése, anélkül, hogy a pénzügyi műveleteket szigorúan átláthatóvá tennék, csak a mostani problémák ütemes újratermeléséhez vezetne. A közfogyasztásra fabrikált szlogenek, melyeket a G20 országok londoni csúcsértékezletére prezentáltak a píár-szakik, a "stimulus" és a "reguláció" voltak, természetesen szembeállítva egymással. Washington stimulálna, Párizs és Berlin regulálna. Washington a napi menedzsmentben utazik, s az ehhez szükséges gyakorlatias változtatások híve. Az ő szemükben ez a változás az Új Világ: a vízió maga a gyakorlat. Párizs és Berlin új szabályozást, új szisztémát építene, amely lenne az Új Világ: a vízió a végcél.

Ebben a keretben is hozta meg eredményét a londoni csúcs: egy kritikus lépést tettek előre, bár nem jutottak el a megoldáshoz. Obama kifinomultan szerelte le európai partnereit, elismerte, hogy a válság az Egyesült Államokból szakadt rá a világra, s beleegyezett, hogy kezdődjenek tárgyalások a nemzetközi befektetői világ újraszabályozásáról. Viszonylag szerény ár azért, hogy húsz ország lelkesen turbózzon fel az IMF-nek egy új gigapénzalapot, s ebből ne Amerikának kelljen mértéktelenül nagy részt vállalnia, hanem az erősebbek viszonylag egyenletesen járuljanak hozzá.

Az amerikai elnök Sarkozyvel és Merkellel vívott elegáns csörtéje sem fedte azt a felhőtlen fraternizálást, melyet Obama az orosz, majd a kínai elnökkel folytatott. Utóbbi találkozót többen egyszerűen csak mint G2-csúcsot aposztrofálták. A kínaiak és az amerikaiak lassan már tradicionálisnak mondhatóan jobban értik egymást, mint akármelyikük az európaiakkal. Bár iszonyatos konkrét küzdelmeket vívnak, mindketten jól beszélik a liberális világgazdasági ortodoxia nyelvét, s fesztelenül érvelnek elvileg a szabad kereskedelem vagy a szabad tőkemozgások mellett. Ráadásul az IMF új sínre való állításával elhárulni látszik egy fontos, köztük lévő akadály: Kína amerikai ösztönzésre nagyobb szerepet vállal a nemzetközi pénzügyi szervezetekben, magával húzva még néhány nagy fejlődő országot, s képviselve általában a fejlődőket, egyben nyugtázva az IMF gyakorlatának megváltozását, mellyel a jövőben már nem fogja - kínai terminussal - sérteni az államok szuverenitását a segítség fejében. Peking szemében ráadásul gyakorlatiatlan, így haszontalan azzal bíbelődni, hogy ki az oka a válságnak.