A konzervativizmus azonban - legalábbis szerintem - nem egyenlő a jobboldalisággal, s a jobboldaliság sem szükségszerűen kötődik eltéphetetlen szálakkal a szélsőjobboldalhoz. A konzervativizmusnak ugyanis sokféle változata és irányzata alakult ki: lehet valaki állapotkonzervatív, neokonzervatív, reformkonzervatív, nacionalista, liberális, kollektivista, rendies, reakciós, sőt forradalmi konzervatív is. S a jobboldaliság még ennél is tágabb kategória, ha ugyan nem egyenesen üres publicisztikai formula.

A tradíció is változik

Ebben az esszében nem a fentiekben felsorolt nézőpontokból, hanem az Edmund Burke-i, Michael Oakeshott-i hagyományt követő szabadság- és piacbarát értékkonzervativizmus szempontjából tekintem át a magyar konzervativizmus történetét és a jelen kihívásait. Ezt az értékkonzervativizmust nem a "polgári" kifejezés nyakló nélküli használata, s nem is a jobboldalisággal való örökös kérkedés, még kevésbé a nemzetfogalom kisajátítása vagy etnicista megalapozása, hanem a "leben und leben lassen", azaz az "élni és élni hagyni" ősi elvének, a tolerancia napi gyakorlásának, valamint történelmi tradícióink követése jellemzi leginkább. Szekfű Gyula ez utóbbit úgy fogalmazta meg, hogy soha nem feledkezhetünk meg azon tulajdonainkról, amelyek mindenkor biztosították magyarságunkat, nevezetesen: vallásunkról, történelmünkről és hagyományos műveltségünkről. A tradíció azonban - a közfelfogással ellentétben - nem valamiféle egyszer s mindenkorra adott, örökké létező jelenség, hanem olyan tünemény, amely maga is folyamatosan változik, s amelyet következésképpen mindig hozzá kell igazítani a kor kihívásaihoz.

Michael Oakeshott, akinek szellemisége, mentalitása, politikáról való gondolkodása fájdalmasan hiányzik a magyar politikai és intellektuális közéletből, azt a kérdést tette fel egy híres esszéjében, hogy vajon helyénvaló-e az általa kifejtett konzervatív beállítódás és gondolkodásmód az angolszász világtól eltérő társadalmakban, továbbá, hogy a konzervatív politikáról kifejtett nézetei - nevezetesen, hogy az egyfajta sajátos, praktikus és korlátozott tevékenység, nem pedig valamiféle általános eszmék és álmok megvalósításának eszköze - vajon relevánsak-e egy olyan országban, amelyben "nem vállalkozó szellemű, hanem tunya és bávatag nép" él. És ne háborodjunk fel túlságosan a fenti jelzőkön, mivel a magyar társadalom mai állapotának leírására én magam sokkal nyersebb és gorombább szavakat használnék.

Az esszém nyitómondatában szereplő feltételezéssel szemben azt állítom, hogy a magyar konzervativizmus nem veszett el végérvényesen a múlt homályában, s a közeljövőben új esély nyílik számára a magyar történelemben. Ennek megfelelően ebben az írásban három kérdésre keresem a választ:

- 1. milyen okok következtében került a magyar konzervativizmus ebbe az ante portas szituációba;

- 2. milyen hagyományokkal rendelkezik ez a politikai-szellemi irányzat;

- 3. mik az esélyei annak, hogy a politikai váltás után az általam preferált értékkonzervativizmus kerüljön helyzetbe?

Hálás dolog lenne azt állítani, hogy ez a politikai nézetrendszer eddigi teljesítményével kivívta magának a jogot a létezésre, s elméleti szinten megalapozta a változást. Ezek a feltételezések azonban hamisak. A magyar értelmiség konzervatív gondolkodású része ugyanis jobbik esetben saját létének bizonyításával van elfoglalva, roszszabbik esetben az "ostromlott vár" lelki pszichózisában szenved, s ezt a kínzó fájdalmat és szenvedést mély álomba merüléssel feledteti - hogy a szélsőjobbal kacérkodókról, a pogány múlt feltámasztóiról és a sumerkodókról már ne is beszéljek. (A kivételek közül talán a Kommentár szerkesztősége kívánkozik az első helyre.) S az a párt, amely időnként a konzervatív jelzővel is kacérkodik, sajnálatosan ma még oly távol áll ettől a fajta konzervativizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ez a párt ugyanis 1998 és 2002 között nem sok jelét adta értékkonzervatív reformelkötelezettségének és bátorságának, mivel leginkább szimbolikus tettekkel, populista ígérgetésekkel, hatalmi játszadozásokkal és nem tényleges cselekvési tervekkel és reformokkal volt elfoglalva, s jelenleg lázas semmittevéssel leplezi alapvető tanácstalanságát, ahelyett hogy intellektuálisan megalapozna egy megvalósítható és a jelen helyzetünkből kivezető szellemi-gazdasági-politikai programot.

Többes szám első személyben

A magyar konzervativizmus tehát nem azért kap új esélyt, mert ezt kitartó intellektuális munkával megszolgálta, hanem sokkal hétköznapibb és prózaibb okok miatt. Magyarországon ma kísértetiesen hasonló folyamatok zajlanak mint 1919-ben, 1945-ben és 1989-ben. Csakhogy míg 1989-re az erőszakkal létrehozott és fenntartott kommunista-szocialista ideológia vitte csődbe az országot, míg végül maga a rendszer is kapitulálni volt kénytelen, ma ugyanezt egy legitim, demokratikusan választott liberális-szociálliberális rezsim látszik megismételni. Talán nem feltétlenül egy konzervatívnak kellene felhívni a figyelmet arra, hogy Magyarországon voltak követhető baloldali értékek, de ezek az elmúlt két évtizedben, és kiváltképpen az elmúlt néhány évben szinte köddé váltak. Hová tűnt az uralkodó pártból és a hátországát alkotó értelmiségi elitből a szocialista és a népi elem, továbbá hol veszett el a liberális értelmiségből a valóságismeret és problémaérzékenység? S legfőképpen - tisztelet a kevés számú kivételnek - miért néma ma ez a szociálliberális értelmiség? A magyar baloldal - váratlanul és meglepő módon - kiradírozott üres lappá vált...

Ezzel a kurzussal nem az a legnagyobb probléma, hogy végtelenül korrupt (mert egyébként az). Nem is az, hogy gazdasági holdudvarának jelentős része valaha még a politikai gazdaságtan törvényeire esküdött, s azokat akarta a társadalom torkán lenyomni (mert valóban azt akarta). Hanem az, hogy a jogállamiságot kijátszani akaró, átláthatatlan és szövedékes hálózatot hozott létre és tart fenn, továbbá szinte lételemévé vált a válság, s ezzel folyamatos reménytelenséget, kiúttalanságot és kilátástalanságot sugároz, amit egyetlen normális társadalom sem képes sokáig elviselni. Egy ilyen rendszer ugyanis szükségszerűen bukásra ítéltetett, még akkor is, ha látszólag minden erőforráson rajta tartja a szemét, és persze leginkább a kezét (már ami ezekből az erőforrásokból hazai kézen megmaradt).

Teljes mértékben hiányzik a felelősségtudat és a veszélyérzet azokból, akik nem látják, hogy egy füstölgő vulkán tetején ülünk. Nincs fülük azoknak a történelemre, aki mindebből csak a szélsőjobb artikulálatlan hangjait vélik kihallani. S bár a felelősség nyilván nem azonos, a többes szám első személy használata mégis nyomatékkal értendő: a kormány, az ellenzék, az országért felelősséget érzők, a megszerzett jogaikért mindenre képes társadalmi csoportok, az erős lobbik, s végül a tehetetlen és kiszolgáltatott nép - mi, valamennyien - ugyanabban a pácban ülünk... Nekünk tényleg Mohács vagy Trianon kell, hogy cselekvésre szánjuk el magunkat?

De milyen tradíciókkal rendelkezik a magyar konzervativizmus, érdemes-e egyáltalán errefelé keresgélni a kifelé vezető utat? A legfontosabb ellenvetést talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy nálunk a konzervativizmus mindig reakciós állapotkonzervativizmust jelentett, s nem angolszász típusú értékkonzervativizmust. Ebben a megállapításban sok igazság van, az a feltételezés azonban hamis, hogy egy ilyen jellegű gondolkodás és mentalitás nálunk teljességgel hiányzott volna. Ha most el is tekintünk a besorolhatatlan, azaz az egészen sajátos és eredeti gondolkodású Széchenyi Istvántól (akit Szekfű a Három nemzedékben nem teljesen alaptalanul, de kissé valóban átszínezve tett meg a magyar konzervativizmus ősatyjának), akkor is - a teljesség igénye nélkül - a forradalom után Kemény Zsigmondját, az Álmok álmodójának íróját, Asbóth Jánost, a Szíttál-e lassú mérgeket? című versének megírása utáni tanulmányíró Babits Mihályt (talán többször kellene forgatnunk a Magyar költő kilencszáztizenkilencben, a Pajzszsal és dárdával, valamint a Magyar jellemről című esszéit), a kiváló irodalomtörténészt, Horváth Jánost és Halász Gábort említhetjük. Azt a Horváth Jánost, aki talán a legszebben fogalmazta meg az értékkonzervativizmus credóját, amikor is a következőket írta: "Egy kötelességünk azonban eltagadhatatlan: továbbadni azt, amit szerencsésebb helyheztetésünkben másoktól kaptunk; az nem a mi személyes tulajdonunk. És hiába érzi az ember, hogy ő méltatlan letéteményese ilyen vagy olyan feladatnak: a rendeltetés felismerése adjon hozzá erkölcsi erőt." Mindenkinek, aki a magyar konzervativizmus nem létező voltáról vagy reménytelen helyzetéről értekezik, tudnia kell, hogy ilyen és ehhez hasonló értékeket szór ki a hajóból a tengerbe.

De az is vitathatatlan, hogy - sajnálatosan - nem az említett gondolkodók határozták meg a magyar konzervatív közbeszédet, s hogy a magyar konzervativizmus mindig fáziskéséssel kapcsolódott az angolszász és részben a kontinentális konzervatív hagyományhoz. Mert vitán felül áll, hogy az európai konzervatívoknak az elmúlt másfél évszázadban ki kellett alakítaniuk viszonyukat a kor alapvető kérdéseihez, nevezetesen a rendiség megszüntetéséhez és a polgári jogegyenlőséghez, a parlamentarizmushoz, a tőkés gazdasághoz és végül a demokráciához. Ez sehol sem ment könnyen és konfliktusok nélkül, nálunk pedig talán még kevésbé. Talán ezzel a megértő kritikával - és nem valamiféle együgyűeknek járó lenézéssel vagy hazaárulást feltételező attitűddel - kellene a magyar aulikus és arisztokratikus ókonzervatívokra, a Dessewffyekre, a Szécsen Antalokra, a Sennyey Pálokra vagy a demokratikus változásokat nemzeti szempontok miatt elutasító konzervatív liberálisokra, mindenekelőtt Tisza Istvánra tekinteni.

Mindent a kultúráért

A két világháború közötti konzervativizmus teljesítményét is ugyanezzel a megértéssel, s egyben kritikával kellene megítélni. Bethlen István kormányzati erőfeszítéseiről és vitathatatlan eredményeiről beszélek, aki a mainál sokkal-sokkal nehezebb körülmények között volt képes az országot kormányozni. A porosz kultuszminiszter, Carl Heinrich Becker 1926-ban a következőket írta erről a teljesítményről: "...a magyar kormányról és belpolitikájáról mindenesetre az az ember összbenyomása, hogy sok okossággal és körültekintéssel mindent megtesz, hogy a trianoni szerződés és a háború utáni események szörnyű hatásait legyőzze, és Magyarország újjászületésének alapjait lerakja. Ez elsősorban a nagyon világosan átgondolt és szisztematikusan építkező kultúrpolitika révén történik."

Arról a klebelsbergi kultúrpolitikáról van tehát szó, amely szerint minden rendelkezésre bocsátható eszközt biztosítani kell az ország szellemi kultúrájának az emelése érdekében, hogy "Magyarország ezáltal - nem pedig katonai játszadozásokkal - váljon az európai politikában tényezővé". Ma már az álmok birodalmába tartozik az a hihetetlenül magas arány (8-10 százalék), amit a költségvetésből tudomány- és kultúrpolitikára fordítottak. Miért kellene szégyellni akár egyetlen pillanatra is gróf Klebelsberg Kunó eredményeit (még ha neonacionalizmusát nem egy vonatkozásban ma már túlzónak is érezzük), amelyek azt célozták, hogy "a trianoni békeszerződés által szétszaggatott hazájában szellemi erőkkel pótolja azt a veszteséget, amelyet területében és lakosságszámában szenvedett Magyarország"? Klebelsberg 1928-ban a parlamentben egyebeken kívül ezt mondta: "A világtörténelem útján négy gépkocsi robog. Az egyik gyorsítja az ütemet, de a három másik gépkocsi utána jön, és már harsonajelt ad, mert kerülni akar. Erre a másik három gépkocsira az van írva: Románia, Szerbia és Csehország. Arra a kocsira

pedig, amely gyorsít, az van írva: Magyarország. Kérdem, Tisztelt Ház, akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi a világtörténelem végzetes országútján mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon, porfelhőbe borítva bennünket. Ha ezt akarják, igen tisztelt uraim, ehhez más kocsivezetőt keressenek, mert én egy kultúrpolitikai Nagymajténynak, Világosnak fegyverlerakó közoktatásügyi minisztere sohase leszek." Csak a rendszerváltozás után hány "fegyverlerakó" és teljesítménynélküli kultuszminiszterünk volt?

Hogy ez a két világháború közötti konzervatív újjászületési kísérlet kudarcba fulladt, annak kétségkívül oka volt az uralkodó réteg antidemokratikus gondolkodása, a Szekfű Gyula által neobarokknak nevezett társadalom kiépítése, az üres irredenta jelszavak szajkózása, a földosztás elmaradása, de az országot végül is nem a bethleni-klebelsbergi konzervatív politika taszította a szakadékba, hanem az egyre radikálisabb és a fasiszta Németországot példának tekintő politikai elit és keresztény középosztály szűklátókörűsége. Ez okból minden kétséget kizáróan más megítélés alá kell esniük a polgári jogegyenlőséget ilyen-olyan okokból - leginkább persze az antiszemitizmus okából - felfüggesztő konzervatívoknak, mindenekelőtt Teleki Pál személyének.

Reformzátonyok

A magyar konzervativizmus kulcsfigurája kétségkívül Szekfű Gyula volt, aki a múlt század tízes-húszas éveiben nagyszabású kísérletet tett a magyar konzervativizmus és egyben a magyar történettudomány megújítására. Szekfű ugyanis egyszerre akart egy új konzervatív szintézist létrehozni és egy új történeti összegzést írni. Ma talán azt mondhatjuk, hogy míg a második célkitűzése alapvetően sikeres volt (aki nem így látja, olvassa csak újra el Rákóczi-könyvét, a Magyar történetet vagy az öreg Kossuthról szóló nagy tanulmányát), addig az elsődleges célt tekintve inkább kudarcot vallott. A húszas-harmincas évek szekfűi konzervatív ideológiájának alapját és lényegét ugyanis az antiliberalizmus, az antiparlamentarizmus és a kapitalizmusellenesség jelentette. Ő a liberalizmus alapját jelentő Szabadság és Ész helyébe a Jog, a Méltányosság és a Suum cuique, azaz az érdem szerinti érvényesülés elvét tette. A korlátokat nem ismerő szabadság szerinte szükségszerűen vezet az önzéshez, a bellum omnium contra omnes állapothoz, társadalmi téren a radikalizmushoz, a forradalomhoz s végül az organikusan létrejött társadalmi szövet felbomlásához.

Ez az antiliberális, antiparlamentáris és piacellenes konzervatív gondolatrendszer azonban alapjaiban elhibázottnak bizonyult, nélkülözte a történeti realitást, s aligha adhatott és adhat választ a magyar konzervativizmus akkori és mai problémáira. Ezt egyébként Szekfű később maga is belátta, a negyvenes évek elején írt Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában - anélkül, hogy különösebb önkritikát gyakorolt volna - maga számolt le ezekkel a nézetekkel, s helyezte vissza a magyar közgondolkodás középpontjába a reformkori centralisták, Csengery Antal, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Szalay László és Trefort Ágoston politikai, közigazgatási és szociális gondolatait. A magyar értékkonzervativizmus helyesen tenné, ha magáénak érezné a XIX. századi magyar szabadelvűség hagyományát is - természetesen a szükséges kritikával.

Szekfű konzervatív reformja a másik kulcsprobléma, a magyar középosztály szerepe miatt is zátonyra futott. Ugyanis történetkoncepciójának lényeges eleme volt az a felismerés, hogy Magyarországon nem alakult ki szerves polgári társadalom és polgári középosztály. A húszas években a polgári társadalom megszilárdulásának feltételeit abban látta, hogy az akkori középosztály és szellemi elit - nem utolsósorban a trianoni sokk hatására - állítsa meg a bomlás folyamatát, az erkölcsi és anyagi hanyatlást, s szabaduljon meg nemzeti hibáitól. Ez számára két dolgot jelentett: egyrészt visszanyúlást a gyökerekhez, a történeti múlthoz, másrészt megújuló viszonyt a magyar néphez és a magyar népi kultúrához. Mert pontosan látta, hogy polgári középosztály polgári erények és ideálok nélkül fából vaskarika - s ez talán ma sem időszerűtlen gondolat. És azokat a feltételeket is világosan megfogalmazta, amelyek nélkül lehetetlen egy ilyen polgári középosztály megteremtése. Először: a dzsentriexkluzivitás feladása, azaz összeolvadás az értelmiséggel és a feltörekvő paraszti és polgári rétegekkel. Másodszor: gyökeres szakítás az úri mentalitással és életfelfogással. Harmadszor: azonosulás az alapvető nemzeti és keresztény célokkal. Végül pedig: e társadalmi osztály kulturális-művelődési színvonalának emelése.

Szekfű figyelmeztetései azonban - mint tudjuk - süket fülekre találtak. Ugyanis ennek a szellemi-politikai elitnek és középosztálynak - kísértetiesen hasonló módon, mint a mainak - nem volt veszélyérzete, így nem érezte ki Szekfű szavaiból az óvást és a féltést. A húszas-harmincas években tehát még csak figyelmeztette a magyar középosztályt, hogy az út végén el fognak bukni, ha idejekorán meg nem fordulnak, 1945-ben azonban már kész a kegyetlen látlelet: "Állam volt ez még? Magyar állam? És társadalom? Magyar társadalom? Egyik sem volt többé, az állam szétesett, a társadalom szétrothadt. Egy vonalnak, hosszú történeti vonalnak vége szakadt, dicstelenül, szégyenletesen, vagy ha jobban tetszik, groteszkül véres tragikomédiában. Egyetlen mentség maradt: a forradalom." S ami még megmaradt ebből a szétesett középosztályból, azt a kommunista moloch bedarálta bélistázással, államosítással, politikai perekkel, antiklerikális uszítással, emigrációba kényszerítéssel. Ehhez a szellemi felszámoláshoz 1945 után - sajnálatosan - a moszkvai követséget elvállaló Szekfű maga is hozzájárult.

Kettészakadt ország

Az értékkonzervativizmusnak újraélesztése 1989-ben is kudarcot vallott, pedig két oldalról is megkísérelték. Egyfelől Tamás Gáspár Miklós 1989-es, Búcsú a baloldaltól című jeles esszéjére gondolok - de az ott kifejtett liberális konzervatív nézetek egyáltalán nem találtak követőkre az éppen akkor szerveződő ellenzéki pártokban, intellektuális hatásáról pedig talán jobb, ha szót sem ejtünk... Másfelől Antall József - szintén sikertelen - kísérletére, hogy a Magyar Demokrata Fórumból egy nagy, európai típusú konzervatív pártot hozzon létre. Az okok kutatása messzire vezetne, ebben nyilván - korai halálán kívül - az is közrejátszott, hogy egy népi gyökerű, plebejusindulatú pártot kellett volna gyökeresen átalakítania (ez csak részben sikerült), másrészt Antall privatizációs gyakorlata nem járult hozzá egy erős magyar középosztály kialakulásához, s gondolkodásából általában is hiányzott a gazdaság szférája. Ennek ellenére a fentiek inkább az üdítő kivételeknek bizonyultak, mert a magyar konzervatív hagyományból - mintha mély hűtve várták volna a feltámadást - sorra léptek elő a múlt kísértetei: a Teleki-kultusz, az antiszemitizmus, az etnicista nemzetfelfogás, a gömbösi radikalizmus stb.

A mai értékkonzervativizmus azonban aligha építhet a szélsőségesen antiliberális, antiparlamentáris és antikapitalista ideákra és a radikális politikai gyakorlatra. Ha ugyanis konzervativizmusunk középpontjába egyfelől a szabadságot, az "élni és élni hagyni" elvet, másfelől a történetileg kialakult közösséget tesszük, akkor ezekből szükségszerűen következik a magántulajdonnak, a piacnak és a kapitalizmusnak valamilyen formája. S itt jutunk vissza az esszé elején felvetett oakeshotti dilemmákhoz. Mit kezdjünk ugyanis az angolszász típusú konzervativizmussal egy olyan társadalomban és országban, ahol a múlt században a féltucatnyi rendszerváltozás gyökeresen szétzúzta a tradicionális magyar alkotmány alapjait; amelyben a politikai nemzet hagyományos fogalma követhetetlenné vált; ahol Trianon következményeképpen a nemzet széthullott, s mára már az anyaországban is tragikusan kettészakadt; ahol mindenféle tekintély megkérdőjeleződött, pedig autoritás és hatalom nélkül nincs stabil rend, rend nélkül pedig nem létezik szabadság; ahol a szabadság szabadosságot és szétesést jelent, s teljes mértékben hiányzik a szabadságfogalomból a felelősség- és kötelességtudat, a kötődés egy történeti közösséghez; végül pedig ahol a hazai erőforrások feletti rendelkezésünk minimálisra csökkent, így világgazdasági kiszolgáltatottságunk maximálissá vált. Ennek következtében a szabadságpárti értékkonzervativizmusnak ma egyszerre kell megoldania látszólag összeegyeztethetetlen - s időnként saját elvi alapjaival is ellentétbe kerülő - dolgokat.

Az értékkonzervativizmus lényeges mondandója ugyanis, hogy a rossz és a szenvedés az emberi létezésben gyökerezik, következésképpen az emberi társadalmakból és történelemből kiküszöbölhetetlen a feszültség és az állandó konfliktus, így a konzervativizmus - szemben a liberális és szocialista felfogásokkal, amelyek a baj alapvető okát a társadalom szerkezetében keresik, s azt akarják újraalkotni - csak a rossz és a szenvedés minimalizálására és korlátozására törekszik, ezért a konzervativizmus szerint a politika csak korlátozott tevékenység lehet. De egy összeomlófélben lévő gazdaságot és társadalmat csak alapvető szerkezeti változtatásokkal lehet megmenteni. Magyarországon ugyanis a szabadságot (ha úgy tetszik: az élni és élni hagyni elvét) a magas állami redisztribúció, azaz az elvonások tűrhetetlen mértéke teszi lehetetlenné, miközben a társadalom jelentős része (és nem csak a "homo kádáricus") további állami segítséget követel és remél. De az értékkonzervatívok kivételével ki meri ezt ma felvállalni?

Miért ne sikerülhetne?

Ugyanilyen paradoxont jelent egy értékkonzervatív számára a szétesett nemzet problémája is. Egyszerre kellene ugyanis csökkenteni az állam szerepét, és elindítani egy nemzetépítő programot. A probléma lényege az, hogy lemondás, áldozathozatal, átmeneti szenvedés nélkül nincs a képletnek megoldása, ugyanis individuális anyagi és fogyasztói érdekkövetés alapján ez nem megy, s a politikusoknak sem hisz már senki. Következésképpen a hagyományos konzervatív értékrend, a közjó szolgálata, a nemzeti érdek és a nemzeti összefogás lenne az egyetlen, ami kimozdíthatna bennünket a holtpontról. Vannak tehát konzervatív értékek, csakhogy ezeknek az értékeknek jelenleg nincs politikai hordozója.

Mindennek ellenére a helyzet ma nem rosszabb - igaz, nem is sokkal jobb -, mint volt a reformkor előtt, az 1820-as évek elején. Látszólag feloldhatatlanok a paradoxonok: idegen érdekeket hűen kiszolgáló, csak önmaguk sorsával foglalkozó, korlátolt és felelőtlen politikusok; bezárkózó, komoly teljesítményre képtelen értelmiség; kíméletlen, önző és vak gazdasági elit; elszegényedő, félrevezetett és tudatlan nép. De akkor jött egy addig ismeretlen, Széchenyi nevezetű gróf, és szétvágta a gordiuszi csomót. "Sokan azt gondolják - mondta -: Magyarország volt; én azt szeretem hinni: - lesz." Miért ne sikerülhetne a halaszthatatlan reformok bevezetése és a nemzet felrázása még egyszer?

történész, az Osiris Kiadó igazgatója