Jóindulattal tele a pohár máris. Amúgy, fájdalom, semmit se mondott. Lehet, korai volna még. Egyelőre Obama is ott áll, hogy neki is van közel-keleti különmegbízottja, aki tapogatózó tárgyalásokat folytat a térségben. Ám e különmegbízott nem kíván párbeszédbe bocsátkozni a szíriaiakkal és a Hamasszal, Iránba pedig végképp nem utazik. Egyszóval elkerüli a "méregfogakat"; helyettük Izrael mellett azokat a mozlim országokat keresi fel (Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia, Törökország plusz a baráti palesztin hatóság ellenőrzése alatt álló Ciszjordánia), amelyeknek az Amerika-barátsága, szövetségesi hűsége, le- és elkötelezettsége iránt eddig sem lehetett cseppnyi kétség. Ilyenformán "új fejezetnek" nyomát sem látni.

Amerika térségbeli barátai másként látják az izraeli-palesztin viszonyt és a gázai fejleményeket, mint Izrael, s így papíron van esély arra, hogy Mitchell megbízott "föltöltődjék" ötletekkel, de én nem nagyon látom, hogy a pillanat kedvezne valamilyen merőben új kezdeményezésnek. Izraelben hamarosan választások lesznek, és a politikai élet főszereplői kemény hangot ütnek meg a Gázában uralkodó Hamasszal szemben. Újabb büntető rendszabályokat helyeznek kilátásba az iszlamista fanatikusokkal szemben, akik, nem hogy megsemmisültek volna, hanem mintha diktálni próbálnák a tartós fegyvernyugvás feltételeit. A dolgok második körében az Európai Unióban tapasztalható zavart idézném, ami azért lényeges, mert Gázát eddig az uniós (nem az amerikai!) segítség tartotta úgy-ahogy a víz felszínén. Louis Michel volt belga külügyminiszter, aki az unió emberiességi segítségnyújtását vezényli, egyfelől kiállt a Hamasz képviselte terrorizmus - és maga a szervezet - elítélése, a vele való dialógus kizárása mellett, miközben arra kérlelte Izraelt, hogy gyakorlatilag feltétel nélkül oldja fel a Gázai övezet csaknem másfél éve tartó blokádját. Amire az izraeliek kellő ellenszolgáltatás nélkül persze nem hajlandóak. Ezenközben Sarkozy francia elnök, úgy fest, azzal foglalatoskodik, hogy valamiképp enyhítsen a Hamasz kiközösítésén, és egy palesztin egységkormány népszerűsítésével közvetett legitimációhoz juttassa a béke szempontjából nélkülözhetetlennek gondolt iszlamistákat. Az izraeliek, érthetően, minden követ megmozgatnak Brüsszelben is, hogy ez ne sikerüljön.

Nyugtázni kell azonban: nem egészen tiszta, hogy Izrael milyen feltételek mellett és milyen korlátokkal engedné ki a kezéből legfőbb fegyverét, a Gázát szünet nélküli nyomorúságra késztető blokádot, illetve, hogy mikor szabadul attól a látszólag feloldhatatlan dilemmától, hogy minden emberiességi engedmény óhatatlanul a Hamasz pozícióit erősíti. Az izraeliek a jelek szerint a Hamasszal se jártak jobban, mint a Hezbollahhal Libanonban - minden fogadkozásuk dacára, hogy tanultak az esetből.