Mint korábban, most is kiderült, némely hozzászóló nemigen érti, miért is van szükség ármentesítésre a Tisza völgyében. Ez nem kizárólag az ő hibájuk. Sajnos, az állami vízügyi szervek sem tettek meg mindent a felvilágosítás érdekében. Bizonyára jó szándékkal, hogy ne okozzanak riadalmat. De az értetlenség láttán mégis csak célszerűbbnek tűnik a helyzet nyílt feltárása, visszapillantva a történelmi előzményekre is.

Mielőtt a XIX. században Széchenyi kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál tervei alapján megkezdték a Tisza-völgy ármentesítését, ez a terület teljesen ki volt szolgáltatva az időjárás szeszélyének.

Voltak olyan évek, amikor az Alföldre kilépő folyók annak jelentős részét elborították. Ilyenkor csupán a magaslatok maradtak szárazon, s a folyók csak hónapok múlva tértek vissza a medrükbe. Akkoriban ezek voltak a várva várt, jó évek. A folyók által elöntött hatalmas területek jelentős részén legelők voltak, s ezeknek az elöntések csak használtak. Az állatállomány így juthatott friss legelőhöz, ami akkoriban élet-halál kérdése volt. Ha az árvizek elmaradtak, a legelők nélkül maradt állatállomány pusztulásnak indult. Éhínség tört ki, s ez olykor oly nagy mértéket öltött, hogy a korabeli külföldi feljegyzések szerint az éhező emberek nem egyszer még az emberhús evésétől sem riadtak vissza...

A XVIII. és a XIX. század fordulóján a lakosság lélekszáma Európa-szerte gyarapodásnak indult, mind több élelemre és főleg gabonára volt szükség, fellendült az ipar és a kereskedelem. Annak, hogy az európai változásokhoz igazodva a szántóföldek területét nálunk is növelni lehessen, gátat szabtak az árvizek. Amíg ugyanis az állatokat egy-egy árvíz idején fel lehetett terelni a foltszerűen elhelyezkedő, árvízmentes magaslatokra, ezt a mély területeken elvetett gabonával nem lehetett megtenni. Az árvizek a szárazföldi áruszállítást is akadályozták; gátolták az Alföldnek a kereskedelembe való bekapcsolódását, és így az ipar fejlődését is lehetetlenné tették. Előfordult, hogy Debrecenből Szegedre csak csónakon lehetett eljutni, s a Kárpátaljáról Szolnokra tartó tutajok az Alföld peremére érve nem egy helyen elhagyták a folyó medrét, s a mai szántóterületek felett folytatták útjukat.

Ilyen körülmények között érthető, hogy a XIX. század közepén Széchenyi miért írta a Tisza völgyéről, hogy az "naprul napra inkább közelít a végpusztuláshoz".

Ezt a veszélyt távolította el az ármentesítés megoldása, a gátrendszer kiépítése s annak fokozatos fejlesztése. Így jutottunk el az 1970-es évek elejéig, amikor a továbbra is ismétlődő, veszélyes árvizekből levonták azt a következtetést, hogy az árvédelmi gátrendszerrel szemben támasztott követelményeket új alapokra kell helyezni. Ekkor döntöttek úgy, hogy a gátak magasságát statisztikai számításokra támaszkodva kell meghatározni. Úgy, hogy - a Tisza völgyét nem érintő néhány kivételtől eltekintve - a még biztosan kivédhető, "mértékadó"-nak nevezett árvízszint feleljen meg a 100 évenként átlagosan egyszer jelentkező árvízszinteknek, az "egyszázalékos" árvíz magasságának. A töltéskorona magassága pedig legalább legyen azonos az 1000 évenként átlagosan egyszer előforduló árvízszintekkel (s így az a "mértékadó árvízszinteknél" legalább egy méterrel legyen magasabb).

A védművek ennek megfelelő kiépítése azonban (akár csak korábban) ezt követően is vontatottan haladt. Még a XX. század végére sem sikerült elérni, hogy az árvédelmi művek mindenütt az 1970-es évek közepén meghatározott magassággal és méretekkel legyenek kiépítve.

Emellett a XX. század végére sajnos a töltések közötti terület, a "hullámtér" vízszállító-képessége is (az 1970-es állapotokhoz képest) igen sok helyen jelentősen lecsökkent. Ennek következtében Csongrád felett mindenhol csökkent az árvízi biztonság. Három helyen pedig: Tiszabecs környékén, Vásárosnaménynél, továbbá Kisköre és Szolnok között az egyszázalékos árvízszint mintegy egy méterrel (néhol többel is) megemelkedett.

Vagyis az árvízveszély Csongrád felett mindenhol, a folyó három hosszabb szakaszán pedig veszedelmesen megnőtt!

Ráadásul az átlagosan 100 évenként jelentkező (több helyen csak szerencsével kivédhető) árvíz bekövetkezésére bármikor, néhány tíz éven belül pedig már meglehetősen nagy eséllyel számítani lehet. A Tisza mentén az árvédelmi művek másfél millió ember és igen nagy gazdasági érték biztonságát védik. Számítani kell arra is, hogy - megfelelő ellenintézkedések híján - a hullámtér vízszállító-képessége s így az árvízi biztonság a jövőben tovább fog romlani. Ezért tehát sürgős beavatkozásokra van szükség.

Ha az árvizek magassága azért emelkedett meg, mert romlott a töltések közötti hullámtér vízszállító-képessége, akkor ezt elvileg ki lehet védeni e vízszállító-képesség helyreállításával is. Ennek érdekében azonban fel kellene számolni minden oda nem való, korábban megépített létesítményt, és ki kellene irtani a megfelelő vízsebesség kialakulását gátló fás növényzetet.

Csakhogy a gátrendszer megépítése óta a hullámtér jó vízellátása következtében megtelepedett növényzet s az annak hatására átalakult állatvilág ma már jelentős természeti értéket képvisel, amit nem lehet csak úgy felszámolni. Ezért a vízszállító-képesség helyreállításával csínján kell bánni. Így a "továbbfejlesztett Vásárhelyi-terv" első feladatcsoportja a hullámtér vízszállító-képességének részleges helyreállítását célozza.

Ha a vízszállító-képesség teljes helyreállítása most nem jöhet szóba, gondoskodni kell arról, hogy a magas árhullámok idején a folyóban le nem vezethető vízmennyiségeket átmenetileg megfelelő tározókba lehessen kivezetni. Ezek a tározók a mi adottságaink között csakis a gátakkal eddig megvédett síkvidéki területekre kerülhetnek, mégpedig szintén gátakkal körülvéve, hiszen a védett területre csak úgy kiengedett vizek településeket, vasutakat, utakat, ipari létesítményeket és mezőgazdasági területeket veszélyeztetnének. Így alakult ki a "továbbfejlesztett Vásárhelyi-terv" második feladat csoportja, a síkvidéki árvízi tározók létesítése.

Végül a terv tartalmaz egy harmadik feladatcsoportot is. Ez az érintett területeken az infrastruktúra fejlesztését és a hagyományos földművelés helyett a mai feltételeknek jobban megfelelő, új területhasználati módok bevezetését irányozza elő, de erre az utóbbi időkben pénz nemigen jutott. A tervezethez viszonyítva azok a munkálatok is sokkal lassabban haladnak - ugyancsak a pénzszűke miatt -, amelyek közvetlen célja "csak" az árvízi biztonság helyreállítása.

Nyilvánvaló, hogy ha kevés a pénz, akkor ezt a keveset elsősorban az érintett másfél millió lakos, továbbá a gazdaságok és létesítmények árvízi biztonságának a növelésére kell fordítani. Azoknak pedig, akik ezt kétségbe vonják, csak javasolni lehet, látogassanak el az utóbbi időkben árvízzel sújtott területekre, s kérdezzék meg az ottani emberektől, mit éreztek, amikor a rájuk törő, pusztító árvíz elnyeléssel fenyegette életük munkájának minden gyümölcsét!

Dr. Szigyártó Zoltán, okleveles mérnök, címzetes egyetemi tanár