Az önkormányzatok ugyanis - tisztelet a kivételnek - eddig vagyonfelésből és hitelből - a jövőből - éltek, folyamatosan többet költöttek, mint amennyit bevételeik, reális lehetőségeik alapján költhettek volna. Ráadásul a politikai megosztottság mindig okot adott az aktuális országos politikai intézkedések önkormányzati kiegészítésére vagy éppen ellensúlyozására. Az önkormányzatok ügyfelei, a választópolgárok így - sok esetben mit sem tudva az eladósodottságról -, hozzászokhattak a folyamatos kampányígéretekkel és egymásra licitálással egyre csak bővülő önkormányzati szolgáltatásokhoz. A jelen válság kitűnően megvilágítja mindezt, mégis nagyon nehéz a változtatás. Pedig nem kerülhető meg a váltás e téren sem.

Az egészségügy átalakításának a költségvetési és az önkormányzati kiadásokat csökkenteni képes részeit leszavaztuk. A patikaliberalizációt leszámítva csak a szigorításokat tartalmazó programelemek mentek át a parlamenten, és így a magyar GDP továbbra is "egészségtelenül" nagy részét veszi igénybe az egészségügy. Az ezzel kapcsolatos kiadások a kormány és az önkormányzatok számára világpiaci áron jelennek meg, a bevételeik viszont az alacsonyabb magyar jövedelemszintnek felelnek meg. A különbség finanszírozása válság idején különösen nehéz. Ezért lett volna nagy szükség a külső forrás beengedésével együtt az átfogó szerkezeti átalakítás, melylyel a magántőke mozgását kellően szolidáris szabályokkal megfelelő mederben lehetett volna tartani.

Ez egyáltalán nem lényegtelen az önkormányzatok szempontjából sem, amelyek közül sok milliárdokat költ évente az általa működtetett betegellátásra a törvényben kötelezően előírt alapszolgáltatásokon felül, mert a szolgáltatásokat nyilvánvalóan nem szeretnénk csökkenteni - sőt.

Talán valóban túl nagyot akartunk előrelépni, s elmaradt e lépés társadalmi egyeztetése is. Az önkormányzatok csak remélhetik, hogy a kormány, ha kisebb lépésekben is, de elősegíti a szükséges változásokat, akár az Alkotmánybíróságtól a parlament elé most visszakerülő törvényjavaslat elfogadásával is.

Az oktatásban egyszerűbb a helyzet, mert a kiadások árszintje arányos a hazai bérszínvonallal. Ugyanakkor ez az a terület, melynek finanszírozását nem szabad megkurtítani, mert az maga a jövő. Ebbe minden másnál inkább érdemes invesztálni most is!

A szociális kiadások területén hasonlóképp kötött pályán mozognak az önkormányzatok. Ki tudna jó szívvel megvonni a családi költségvetések számára megszokott és ezért nélkülözhetetlen juttatásokat? Ugyanakkor jó lenne megfogni a törvényi "kiskapukon" eláramló, pénzeket. Ezért sokat várunk a szociális ellátórendszer tervezett átalakításától, a munkahelyteremtés és a munkaképesség-fejlesztése irányába tett lépsektől.

Jó lenne elérni, hogy a hazánkban letelepedő külföldi vállalatok ne csak a munkahelyek megteremtését vagy fenntartását vállalják, hanem azt is, hogy az általuk fizetett béreket közelítik az iparág világpiaci bérszintjéhez. Ehhez a járulék- és adórendszer átalakításán túl, az állami, önkormányzati és a felelős civil, szakszervezeti erők konstruktív együttműködésére van szükség.

Az önkormányzatoknak - kivált ha hosszú lejáratú, 10-20 éves hitelei is vannak -, meg kell vizsgálniuk közfejlesztéseik, kiemelt beruházásaik átütemezésének lehetőségét, szükségességét, s azt is, hogy meg lehet-e esetleg változtatni a szakaszolást, a feltételeket vagy éppen a résztvevők (kockázatközösséget vállalók) körét.

Az önkormányzatoknak meg kell próbálniuk az - eddig felemás tapasztalatokat mutató - ún. PPP-gyakorlaton messze túlmenő együttműködést kialakítani a piac szereplőivel. Az egyes vállalkozások ugyanis csak akkor fejlődhetnek, ha mások vállalkozásai és mindannyiunk kulturális környezete is fejlődik! Ezért az önkormányzatoknak kiemelt szerepük lehet az átfogó - nem csak egy-egy vállalat érdekeit szolgáló - közfejlesztések megvalósításában a közösségi szempontok koordinálásával és az egyéni kockázatok mérséklésével.

Érdemes lenne elgondolkodni egy olyan hosszú távú finanszírozási modellen is, melynek keretében a nagyobb térségeket érintő, tehát szélesebb közérdeket szolgáló önkormányzati fejlesztéseket a kincstár fix reálkamatozású hitellel finanszírozná. (Erről bővebben lásd a Világgazdaság 2008. november 7-i számában megjelent írásomat.)

A jelen válság talán rámutat arra is, hogy az önkormányzati reformot ismét napirendre kell venni. Rengeteg emberi és anyagi erőforrást lehetne felszabadítani a szabályozásban, az eljárásokban, a feladatok ellátásában és a források megosztásában meglévő ellentmondások feloldásával. Nem mellesleg, az önkormányzatok hatékonyabban szolgáltathatnák ügyfeleiket, a választópolgárokat és több juthatna fejlesztésre is.

A szerző Zugló polgármestere