A "baloldali mítosz" Orbán Viktor személye köré épül. Elemei: Orbán a miniszterelnöksége alatt diktatúrát próbált kiépíteni, és erre törekedne újbóli megválasztása után is. A volt kormányfő kokettál a szélsőjobbal - vagy legalábbis nem erkölcsi, hanem racionális alapon viszonyul hozzá. A Fidesz a 2002-es kormányváltás után is megőrizte hatalmának egy részét, megkérdőjelezhető módon - például pártkatonák (Polt Péter, Járai Zsigmond stb.) pozícióba juttatásával.

A "jobboldali mítosz" eredetileg is az ellenfél morális alsóbbrendűségére épült, de különösen így lett ez Gyurcsány Ferenc felbukkanása után. A miniszterelnököt ellenfelei eleve erkölcstelennek, törvényszegőnek tartották, 2006 őszétől kezdve pedig olyasvalakinek, aki - "bandájával" (Szilvásy, Draskovics, Veres) együtt - bármire képes a hatalom megtartásáért. Részben ezért, részben a hozzá nem értésük miatt van ma az ország súlyos válságban.

A két "mitológiának" természetesen pozitív elemei is vannak, noha ezek talán kevésbé gyökereznek mélyen, és ezért kevésbé hangsúlyosak. A "baloldali valóságnak" része az a meggyőződés, hogy az MSZP az egyetlen valóban felelős politikai erő, így az ország problémáit is csak a szocialista (vezetésű) kormányok képesek kezelni. Így volt ez a Bokros-csomag idején, ahogy 2006-tól is, bár utóbbi esetben maradéktalanul csak a szándék dicsérhető. A "jobboldali valóságban" az 1998 és 2002 közötti időszak egyfajta aranykor volt, amely után "rosszabbul élünk". E valóságban ugyancsak ténynek számít, hogy a 15 milliós magyarság érdekeit - és általában: a morális értékeket - a jobboldal képviseli, sokszor éppen a baloldallal szemben. A sort még lehetne folytatni, de remélem, hogy a lényeget már ennyi példa is szemléltette: két összetett, nagyon eltérő alapokon álló elképzelésrendszerről beszélhetünk.

Az UD Vagyonvédelmi Zrt. körül kibontakozó ügyben egyelőre nehéz tisztán látni. Az eddig napvilágra került tények nem támasztják alá minden kétséget kizáróan a politikusok burkolt vagy kevésbé burkolt vádjait. Ez nem is meglepő, hiszen még csak nemrég kezdődött a nyomozás. Viszont a perdöntő bizonyítékok hiánya lehetővé tette, hogy a pártok értelmezései a valóság kontrollja nélkül csapjanak össze, így ki-ki szabadon idomíthatta az eseményekről alkotott képét a saját "mitológiájához". Ennek megfelelően a két nagy párt eddigi megnyilvánulásai a megfigyelési ügyben a régi üzenetek megerősítését szolgálták. A baloldal azt sugallja, hogy a Fidesz egyfajta árnyék-titkosszolgálatot működtetett, amely - egyebek mellett - az ellenzéki párt politikai céljait segített megvalósítani. A jobboldal ezzel szemben vehemensen állítja, hogy a kormány ("Szilvásy és bandája") visszaél hatalmával, és arra használja a titkosszolgálatot, hogy koholt vádakkal lejárassa a Fideszt. A két valóságértelmezés gyökeresen eltér egymástól, de pillanatnyilag nem áll rendelkezésünkre elegendő adat ahhoz, hogy tárgyszerűen véleményezhessük őket. Így tehát nem az a kérdés, hogy melyik oldalnak van igaza, hanem az, hogy melyikük értelmezése a meggyőzőbb.

Sok tekintetben olyanok ezek a rivális valóságértelmezések, mintha vallások lennének. Nemcsak konkrét jelenségekre vonatkoznak, hanem mintegy keretet adnak a politikáról való gondolkodásnak. Markáns erkölcsi dimenziójuk van, s ez gátolja, hogy az emberek a politika szereplőit cselekedeteik alapján ítéljék meg - inkább fordítva, a cselekedetek kerülnek a politikus skatulyájába. Mindez néha a pártpreferencia erősségétől függetlenül érvényes: könynyen elképzelhető, hogy egy kiábrándult és ezért önmagát bizonytalannak mondó MSZP-szavazó meggyőződéssel vallja a "baloldali mítosz" egyes tételeit. Mint a vallások esetében, itt is arról van szó, hogy emberek egy-egy csoportja teljesen más szemüvegen keresztül látja ugyanazt a valóságot. Az egyik éppen úgy hiszi, hogy Orbán veszélyes a demokráciára, mint ahogy a másik, hogy Gyurcsány politikai kalandor. Elvileg persze el lehetne dönteni, kinek van igaza, és így - kellő információ birtokában - ki lehetne választani a helyes valóságértelmezést, ám a gyakorlatban nem ez történik. Ugyanakkor kétségtelen különbözés a vallásoktól, hogy a politika "prófétái" köztünk járnak, magukhoz csábíthatnak, de el is riaszthatnak híveket.

Ez a párhuzam nyilván kissé erőltetett, és csak azért jutott eszembe, mert egyszer egy barátom javaslatára elképzeltem, hogyan is látnám a világot, ha az ő istenében hinnék. Rendkívül érdekes gondolatkísérlet volt. Ehhez hasonló lehet egy kis időre azt képzelni, hogy az ember a rivális oldal "mitológiájában" hisz, mégpedig a valódihoz hasonló meggyőződéssel.

A politikai elemző és a közélet iránt érdeklődő minden polgár számára nagyon fontos kérdés, hogy e párhuzamos valóságok miért jöttek létre, és mi tartja fenn őket. Teljes válaszra nem vállalkozom, csak néhány - szerintem releváns - tényezőt sorolok fel. A legtriviálisabb ezek közül a politikai érdek. Azért érdemes élesen elválasztani a két térfelet, mert így ki-ki viszonylagos biztonságban érezheti magát a saját oldalán. Ha a pártválasztást, majd a politikusok megítélését nem elsősorban a valóságos cselekedetek befolyásolják, hanem fordítva, akkor kevésbé kell ügyelni ezeknek a cselekedeteknek a szakmai vagy erkölcsi helyénvalóságára. Elvégre vallást is ritkán vált az ember. A politikának tehát nem érdeke a tisztánlátás, leszámítva azokat a ritka eseteket, amikor a helyzet eleve annyira egyértelmű, hogy az egyik értelmezésnek nincs tere, így a másik oldal tiszta ütést tud "bevinni". A párhuzamos valóságok összemosódását tovább nehezíti, hogy a közéleti események és megnyilvánulások véget nem érő sora, amelyek szüntelen állásfoglalásra sarkallják az embert. A megosztottság egy másik oka, hogy az a réteg - a véleményformáló értelmiség -, amely a nyilvánossághoz való hozzáférése folytán a legtöbbet tehetné ellene, szemlátomást nem törekszik a konszenzusteremtésre. Van, aki egyszerűen passzív, és van, aki közszerepléseivel maga is valamelyik értelmezést erősíti. Ezt sokan nem feltétlenül meggyőződésből, hanem megszokásból teszik. Kulcsszó a megszokás: a párhuzamos valóságok "vannak", és nem fennmaradásukhoz, hanem feloldásukhoz kellene tudatos erőfeszítés.

A rivális valóságértelmezések totális háborújának - ahogy az lenni szokott - civil áldozatai is vannak: azok az emberek, akik egyik értelmezésnek sem hisznek, de legalábbis szkeptikusak. Számukat nehéz volna megbecsülni, de valószínű, hogy ők alkotják a magyar társadalom többségét. Azért nevezem őket áldozatoknak, mert ők azok, akiket a válaszok elmaradása a legkellemetlenebbül érint - hiszen a többiek számára politikai "hitük" automatikusan biztosítja a pótválaszt. Márpedig ha a súlyosnak tűnő ügyek nem rendeződnek megnyugtató módon, az bizonytalansághoz, majd kiábrándultsághoz vezethet. Az ilyen emberek joggal érezhetik, hogy a politika nem róluk szól. A valóságértelmezések küzdelme az egyébként pártsemleges intézményeket is a bizonytalanság ködébe burkolja - a politikán keresztül ezeknek az intézményeknek is csökken a presztízse, ahogy azt kutatások mutatják. Nehéz kivételeket találni: a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, az ügyészség, a rendőrség, egyes bírók és bíróságok, illetve a titkosszolgálatok (stb.) kapcsán is felmerült már a közelmúltban valamelyik oldalról, hogy vajon tényleg függetlenül végzik-e munkájukat. Az ilyen vádak maradandó károkat okoznak, hiszen nemcsak egyes személyek tisztességét kérdőjelezik meg, hanem elültetik a gondolatot az emberek fejében, hogy adott intézmény akár a pártpolitika befolyása alatt is állhat.

A megfigyelési ügy tehát - akár az elmúlt húsz év legsúlyosabb botránya, akár kormányzati koholmány - egy mélyebben gyökerező probléma díszletei között zajlik. Ennek lényege, hogy a két politikai oldal nemcsak a normatív, hanem a leíró mondatokban sem képes megegyezni, vagyis a "Merre tartsunk?" kérdés mellett a "Hol vagyunk?" kérdésre is más választ adnak. A közös alap hiánya nem egyszerűen az együttműködést, hanem már a puszta kommunikációt is akadályozza, ahogy azt nap mint nap tapasztalhatjuk. Természetesen egy szóval sem mondom, hogy a két valóságértelmezés közé egyenlőségjelet lehetne tenni. Attól még, hogy teljesen más állítanak, az egyik oldalnak akár (legalább részben) igaza is lehet. Az országnak nyilván az lenne az érdeke, hogy kiderüljön, hol az igazság, de erről az esetek zömében nem sikerül egyetértésre jutni - éppen ez a probléma lényege. Ezt a problémát sokan érzik - innen a megosztottságról, a betemetendő árokról szóló írások. A kérdés az, hogy mit lehetne tenni a jelenség ellen. És - érdemes talán ezen is elgondolkodni - kié a felelősség, ha elmarad a cselekvés?

A szerző a Vision Consulting politikai elemzője