Nem akarnék családi szálakkal előhozakodni, de azon túl, hogy a lányom Svédországban lakik, anyai ágon népes székelyföldi és felvidéki rokonaim is vannak, de él távoli unokatestvérem Brémában, Genfben és Amerikában is. A mi fogalmaink szerint egyik se politizál, csak apró jeleket bocsát ki magából, amiket aztán vagy képes vagyok fogni, vagy nem, mindenesetre most az az üzenet Kászonból és Szencről, Brémából és Genfből, hogy nemcsak elegük van Magyarországból, de szégyellik is.

Amire végképp nem számítottam: a lányom Uppsalában rámpirított, hogy ne feltétlenül magyarul ordítsak át neki az áruház egyik végéből a másikba, s nemcsak azért, mert nem illik, hanem mert az idegen szóra felkapják a fejüket az emberek, s én csak erre várva, szokás szerint elkezdem nekik magyarázni, hogy magyar vagyok Magyarországról, aztán élvezem, ahogy csodálkoznak. Magyar ember amúgy is nagyon hülye tud lenni a határait átlépve, azt hiszi, hogy midőn az uppsalai áruház pénztárosnője megtudja, hogy ő magyar, azonnal széles vigyorral sorolni kezdi, hogy Bartók, Kodály, Teller Ede, de minimum Puszkasz, vagy ha az se, akkor a Rubik-kocka.

De ez most nincs benne a levegőben, itt én most ne szórakozzam. Értsem meg, az uppsalai pénztárosnőt nem biztos, hogy érdekli a Rubik-kocka, másrészt amit tud Magyarországról, azt a tévéből tudja. A tévében pedig Magyarország hosszú ideje leginkább csupa náci egyenruhából, náci jelképből áll, a hozzájuk tartozó egzaltált arcokkal és meneteléssel plusz az aláfestő szöveg Trianonról, rasszizmusról, antiszemitizmusról. Értsem meg, a külföldi tévékben most mi vagyunk Európa szemete, s nincs annyi Rubik-kocka, ami a híradórészleteket feledtetné. Ezt a képet kellene nekem árnyalnom az uppsalai áruházban, tán még elemzésekbe is bocsátkozva, külön kiemelve, hogy a többség nem ilyen ám nálunk, s mindezt afféle jószolgálatként a Magyar Köztársaság számára.

Hát a frászt. "Mnógo blagodarja", mondom könnyedén a pénztárosnőnek, miután átveszem a számlát, majd nyomatékkal hozzáteszem: - I'm Bulgarian.

A lányom már közben hangtalan kiosont mögöttem, s a mozgólépcsőnél vár; az ember ott menti az országimázst, ahol csak tudja.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa