A szegedi kísérlet – felújítják, és szociális bérlakásként hasznosítják az üresen álló önkormányzati lakásokat – attól függően nevezhető bátornak vagy kisszerű megúszási kísérletnek, hogy honnan nézzük. Ha például a budapesti V. kerület a viszonyítási alap (ahol az ingatlan vagyont inkább a haverok közreműködésével olcsón roganizálják, a közvetítői díjak pedig Pasa parki apartmanokat növesztenek egyre nagyobbra), akkor Botka László szegedi polgármester egy hős.
Ha viszont nem fogadjuk el, hogy a NER-ben kimagasló bátorságra van szükség a politika rendeltetésszerű, az önérdekű fosztogatás helyett a problémamegoldásra koncentráló működéséhez, akkor semmi különös nincs a Tisza-parti próbálkozásban: végső soron itt is olyanok kapnak csak tetőt a fejük fölé, akik utána önerőből képesek állni a fenntartási költségeket. Amennyiben a magyar állam (és önkormányzatai) mindössze ennyit tudnak tenni az alul lévők lakhatási gondjainak enyhítéséért, akkor még mindig fényévekkel vagyunk lemaradva a csúfosan és okkal megbukott szocializmus mögött.
A KSH minapi adatai szerint idehaza nagyjából félmillió lakás áll üresen, és ebből 2-300 ezernyi jelentősebb ráfordítás nélkül lakhatóvá tehető vagy jelenleg is lakható. Építeni a mai tempóban 20-30 év alatt tudnánk ennyit. A szakadékot a fizetőképes kereslet és a bizalom hiánya vájja. Egy négyfős család által lakható albérlet díja alig kevesebb, mint az átlagbér (költőivé téve a kérdést, hogy megfizeti-e a magyar gazdaság a bérekben a lakhatás költségeit), miközben sokan még piaci áron sem szívesen adják ki a lakásukat – önkéntelenül is fölfelé nyomva az árszintet –, mert félnek tőle, hogy lelakva, nagyra nőtt rezsitartozással kapják majd vissza. Ha egyáltalán visszakapják, és nem vissza kell szerezniük.
