Egyik reggel arra ébredt a magyar, hogy hipp-hopp elfogyott a munkaerő. Tegnap még mintha lett volna, mára meg lába kélt. Sok esetben szó szerint, mert egyszerűen lelépett Ausztriába, Németországba, Angliába, Szlovákiába. Oda, ahol jobb ára van.
A magyar munkaerő persze nem egyetlen éjszaka leple alatt fogyott el, mégis, most mintha egyik pillanatról a másikra hiányozna mindenhonnan. Bemegyek reggel a nemzetközi áruházlánc üzletébe, s az idős, sokszor sóhajtozó pénztárosnők, meg a csivitelő pircinges ideküldött meló-diákok helyett fogyatékos lány áll a kasszában. Az előttem várakozó vevő gyanakszik kissé, ilyen nehezen beszélő, alig halló embereket nemigen szoktak pénz közelébe engedni, böngészi is a blokkot, jól húzta-e le az árakat a lány, de minden rendben, nyugtázza egy fejbólintással.
Sorra kerülök, gyorskezű a kasszás, bár nincs sok dolga velem, a bolt polcai ugyanis jószerével üresek, pont az nincs, amit keres az ember, azt vásárol, amit van, nem pedig amit szeretne. A raktárakban van többféle ásványvíz, mosószer és keksz, de nincs aki kipakolja, árufeltöltőnek végképp nem jelentkezik senki. Ahogy persze kasszásnak, három műszakos ápolónak, gyári szalagmunkásnak, péknek, pincérnek, szakácsnak sem. Eljutott oda a magyar fiatal, hogy nehéz, olcsó, folyamatos műszakot kívánó vagy a képzettségének nem megfelelő munkát nem végez el. Legalábbis itthon nem. Angliában szívesen áll be diplomával is a cafeshopokba, Parndorfban cipőt és ruhát is árul, ám úgy gondolja: ha már mással kell keresnie a kenyerét, mint amit tanult és amit szeretne, akkor legalább fizessék meg jól. Odakinn megfizetik.
