galéria megtekintése

Kvóták

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 18. számában
jelent meg.


Aczél Endre
Népszabadság

1938 júliusában a Németországban és Ausztriában rekedt, a nácik által hontalanná és vagyontalanná tett zsidók még nem voltak közvetlen életveszélyben, ellentétben azokkal a reményeiket vesztett mai arabokkal és afrikaiakkal, akik a tunéziai és líbiai embercsempészek lélekvesztőin próbáltak átjutni Európába, de százszámra merültek el a Földközi-tengerben. Meg kellett halniuk ahhoz, hogy az unió felébredjen, és valamilyen rendezett formát találjon társaik befogadására, föltéve, hogy méltónak bizonyulnak rá.

1938 júliusában létezett ugyan Népszövetség, de unió természetesen nem, ilyenformán szó sem lehetett közös zsidómentő akaratról, rendezett formáról. A világ demokratikus országait „nyugtalanította” ugyan az embertelen diszkrimináció, ami a zsidókkal történt, de eljárni kizárólag a saját lelkiismeretük parancsa szerint óhajtottak. A kérdéses időben Roosevelt amerikai elnök 32 ország képviselőit trombitálta össze a Genfi-tó partján levő fürdővároskába, Evianba, hogy ezt a lelkiismereti gyakorlatot megtartsák.

A csekélyebbnél is csekélyebb felhatalmazással bíró küldötteknek arról kellett dönteniük, hogy megnövelik-e a mindenütt érvényben lévő bevándorlási kvótákat. Az értekezlet végül a civilizáció szégyene, egyszersmind a képmutatás cirkusza lett. E tekintetben az amerikaiak jártak az élen, nyomukban a britekkel, akik épp azzal voltak elfoglalva, hogy minél kevesebb zsidó telepest engedjenek be az ún. palesztin mandátumterületre. Franciaország közölte, hogy „megtelt” – vélhetőleg a spanyol polgárháború menekültjei miatt. A ritkán lakott Ausztrália nem óhajtott „faji kérdést importálni”, az ugyancsak szellős Kanada semmilyen kötelezettséget nem vállalt, a többiek követték a vezérürüket.

 

Több mint félmillió, menekülni vágyó német és osztrák zsidóról volt szó, de az évi tízezres nagyságrendtől senki nem óhajtott eltérni, vagy ha igen, csak minimális mértékben. Persze mindenki együtt érzett a zsidókkal, részvétet nyilvánított, és sűrű cseppekben hullottak a krokodilkönnyek. Szeretnénk őket befogadni, de fájdalom, nem tudjuk: ez volt a vezérszólam. A zsidókat úgy védték meg, hogy önző módon saját magukat védték meg tőlük. Se erő, se akarat nem volt ahhoz (bújtatott antiszemitizmus annál több), hogy korai előrelátással alkalmazzák Orbán Viktor receptjét, miszerint „olyan politikát kell folytatni, amely segíti a menekülni vágyókat abban, hogy ott maradhassanak, ahol születtek”.

Valóban ez lett volna a legjobb megoldás. Csupán annyi hiányzott hozzá, hogy Hitler és a nácizmus eltűnjön. Amire várni kellett még pár évet, csak épp addigra eltűntek maguk a zsidók is. Érdemes elgondolkodni azon, mi jó jön ki abból, ha a menekültek befogadását mindenki egyéni belátására bízzák, és Lázár János módjára azt harsogják, hogy „szó sem lehet bevándorlási kvótáról”, mármint arról az elosztási rendszerről, amellyel az unió méltányosan szétterítené a menekültáradatot valamennyi tagországa között.

És vajon miként valósítaná meg a szülőföldön maradás eddig erdélyi kontextusban használt jelszavát Orbán a polgárháborúba és anarchiába süllyedt Afganisztánban, Szíriában, Líbiában vagy mondjuk az élhetetlenné tett Eritreában és Koszovóban? Megvan rá a módszere, vagy megint osztályfőnöki órát tartott az uniós testvéreknek? („Európának nincs szüksége bevándorlókra.”) Akárhogyan is, a menekültek lehetőségeit Evianban úgy adták meg, hogy abba pár év múltán emberek milliói pusztultak bele, míg a mai Magyarországon a kvóta intézménye szitokszó lett.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.