1938 júliusában a Németországban és Ausztriában rekedt, a nácik által hontalanná és vagyontalanná tett zsidók még nem voltak közvetlen életveszélyben, ellentétben azokkal a reményeiket vesztett mai arabokkal és afrikaiakkal, akik a tunéziai és líbiai embercsempészek lélekvesztőin próbáltak átjutni Európába, de százszámra merültek el a Földközi-tengerben. Meg kellett halniuk ahhoz, hogy az unió felébredjen, és valamilyen rendezett formát találjon társaik befogadására, föltéve, hogy méltónak bizonyulnak rá.
1938 júliusában létezett ugyan Népszövetség, de unió természetesen nem, ilyenformán szó sem lehetett közös zsidómentő akaratról, rendezett formáról. A világ demokratikus országait „nyugtalanította” ugyan az embertelen diszkrimináció, ami a zsidókkal történt, de eljárni kizárólag a saját lelkiismeretük parancsa szerint óhajtottak. A kérdéses időben Roosevelt amerikai elnök 32 ország képviselőit trombitálta össze a Genfi-tó partján levő fürdővároskába, Evianba, hogy ezt a lelkiismereti gyakorlatot megtartsák.
A csekélyebbnél is csekélyebb felhatalmazással bíró küldötteknek arról kellett dönteniük, hogy megnövelik-e a mindenütt érvényben lévő bevándorlási kvótákat. Az értekezlet végül a civilizáció szégyene, egyszersmind a képmutatás cirkusza lett. E tekintetben az amerikaiak jártak az élen, nyomukban a britekkel, akik épp azzal voltak elfoglalva, hogy minél kevesebb zsidó telepest engedjenek be az ún. palesztin mandátumterületre. Franciaország közölte, hogy „megtelt” – vélhetőleg a spanyol polgárháború menekültjei miatt. A ritkán lakott Ausztrália nem óhajtott „faji kérdést importálni”, az ugyancsak szellős Kanada semmilyen kötelezettséget nem vállalt, a többiek követték a vezérürüket.
