Megérzi, ha olyan adu kerülhet az ellenzék kezébe, amelyikkel tartósan ütni lehet, s visszavonulót fúj. Igaz, azt is sebbel-lobbal, váratlanul teszi, gyakran saját emberei körében is zavart okozva, akik buzgón fújják a régi nótát, mert az új kotta még nem ért el hozzájuk. Ezek az esetek bepillantást engednek a döntési mechanizmusba, abba az önkényes, rögtönzésekkel, hátsó szándékokkal és érdekérvényesítésekkel teli világba, amely átjárja a kormányzati munkát. Lassacskán minden gyanússá válik, ám ebből is építkezik a hatalom.
Az egyik oldalon gyártósoruk – médiumaik támogatásával – teljes kapacitással működik globális, de a legpitibb helyi ügyekben is, hogy annulláljanak kritikus kezdeményezéseket, meghurcoljanak kezdeményezőket, megosszanak, fárasszanak, vizsgáljanak – olyan közeget teremtve a témák és alanyok vidékén, amely a legnemtelenebb eszközökkel igyekszik elfojtani, de legalábbis lokalizálni az ellenállást. A másik oldalról nézve kétessé lesz minden, ami a hatalomhoz kötődik, egyre-másra lepleződnek le azok a törvénnyé emelt indítványok, lépések, amelyek bizonyos személyek, csoportok érdekében születnek, arcátlanul, közpénzen dotálva üzletüket, karrierjüket. A járadékvadászat minden korábbi rekordot megdönt, fertőz, lefullaszt becsületes munkát, vállalkozást, versenyt. Sok embert a revánsvágy tart életben, hogy egyszer majd ő lesz felül, megfoszt, visszavesz, átnevez, bosszúvágyból rosszat rosszal korrigál. Szétfoszlanak a normák, növekszik a rezsim károsanyag-kibocsátása.
Csekély vigasz, hogy bár a kitartás, a bátorság nyílt színen kevés követőre talál, egy-egy helyi választás mégis sejteti – a kormánypártok mért előnyével jobb óvatosan bánni. Viszont jelenleg komoly támogatói bázissal, szervezettséggel nincs jelenleg a hazai politikai palettán olyan progresszív erő, amelyik az elégedetlenséget kanalizálva képes volna a folyamatokat kordában tartani, jobb- és baloldalt valamelyest átívelő paktumot tető alá hozva rendezett, gyümölcsöző változásokat elérni.
A miniszterelnök tisztában van ezzel, és a bizalmasan kezelt kutatásokban leginkább arra keresi a választ: preferált rétegei kormányhoz kötődő szálai lazultak-e, s ha igen, hol, miért és mennyire. Egyre inkább az alsó középosztály felé próbál nyitni. A leszakadók változatlanul nem érdeklik, olyan tömbnek tartja őket, amely választások idején üveggyönggyel hamar megnyerhető, vagy szokásához híven távol marad a szavazóhelyiségtől. Városlátogatásain már most hihetetlenül bőkezű, holott a kampányüzemmód alighanem később kezdődik. Érezhetően türelmetlen, sikerittassága vegyül a győzelem bebiztosításának nap-napi igényével.
|
| Fotó: Veres Viktor / Népszabadság |
Közben állama egyre mohóbb, a központosítás költségei az egekbe rúgnak, problémái halmozódnak, amelyekkel újabb és újabb átszervezésekkel, bürokratikus machinációkkal próbál úrrá lenni. Kudarcait emberein veri le, már nem oly vonzó szép pénzt, némi hatalmat hozó állásokba kerülni, néhol a kontraszelekció látványos. Az autonómiák folyamatos felszámolásával nem csupán a kezdeményezőkészség alszik ki, hanem az önállóság maradékát feltételező munka is – minél lentebbiek a szintek, annál inkább. Automatikusan torlódnak és tolódnak föl a döntések, mert a szervezetek ideiglenesek, embereik bizonytalanok, a módosítások, főnökcserék mindennaposak. A GDP váratlan csökkenésével, az uniós pénzosztás szigorodásával a költekezés veszélyes méreteket ölthet, ezért újabb találékony ötletek várhatók a bevételek növelésére – úgy, hogy az látszólag ne érintse közvetlenül a lakosságot. Kérdés, hogy annyi kedvezőtlen tapasztalat után az emberek bíznak-e még ebben.
Az arrogáns hittérítés eredményei is felemásak mind a kultúra, mind a közszolgálati média területén, és semmiképpen nem arányosak a rájuk fordított temérdek pénzzel. A lakásokba, a privát szférába behatoló hatalom lerakatokat akar építeni mindenhová, olyan idegvégződéseket érintve, amelyek könnyen összerándulnak, ellenállnak. Elképzelhető persze, hogy a hatalom csúcsain megelégednek avval, ha a rezsimet elviselik. Nem szeretni kell, hanem megszokni, alkalmazkodni hozzá, vagy csak félni mindentől, például a még rosszabbtól, a változás bizonytalanságától is. Az erő és a határozottság e tekintetben nyerő lehet, ezért létfontosságú, hogy mind több magyar érezze: Orbán, és csakis ő védi meg az országot a leselkedő, sőt nagyon is jelen lévő veszedelemmel szemben. A „kényszerbetelepítés” (amelyet a Kósa Lajos szerint máris uniós bürokratává lett Navracsics Tibor cáfolt a minap) az a terep, ahol teljes önbizalommal, kart karba öltve mozog a kormány és a közvélemény-kutatói gárda, teljes hangerővel perdít táncra a kvótadal a „Brüsszelt is megvédjük önmagától” refrénjével. A szocialisták is készek beleszédülni a fergeteges forgatagba, amelyre a felesleges, de drága népszavazás tesz majd koronát.
Addig is kénytelenek vagyunk a Habony-művek, G. Fodor Gábor vagy Lánczi András tételeivel megbarátkozni a politika mibenlétéről, amelyek kevésbé foglalkoznak az általuk vélt közjó képviseletével, mint inkább a hatalom megszerzésének és megtartásának praktikáival, a kormányzással mint a „pillanat uralásának művészetével”. Értésünkre adják, hogy a polgári Magyarország megteremtése pusztán ábránd, hívószó, politikai termék volt. A korrupció értelmezésével is bajaink vannak, mert az – elvi alapvetésként – nem más, mint a kormánypártok politikájának szerves része, fontos eszköze.
Bár kissé furcsán fest a nemzeti tőke, a hazai vállalkozói réteg megerősítésének szükségessége akkor, ha ez kimerül a nemzeti rokonok, jó barátok helyzetbe hozásának monstre előadásában, a közpénzek személyes adományokká konvertálásában, a szemérmetlen kivagyiságban. A laikus megdöbben a tudományos köntösbe öltöztetett magyarázatokon, amelyek elfogadhatóvá, sőt példássá teszik az erőszakos kádercseréket, a lenyúlást, a panamatengert, a túlszámlázás körkörös trükkjeit, amelyek valamiféle most kialakuló renddé, politikai credóvá állnak össze. Az államosítás visszaidézése vagy a rendszerváltás privatizációs dobozának felnyitásával való fenyegetés nem más, mint történelmietlen kaszkadőrmutatvány. És az sem nyugtat meg, ha utolsó érvként állandóan az előző kurzusok (gyakoriságban, méreteiben összehasonlíthatatlan) ügyeit hánytorgatják fel, hogy nincs új a nap alatt, így ment ez akkor is, hiszen azok máig hatóan buktak bele ebbe, ki tudja hányadszor utat engedve egy halvány reménynek: ezentúl minden másképp lesz.
Tényleg másképp lett.
