A sajtó mint őrkutya – nevetséges. Körülbelül ez a felszínes klisé desztillálódik a mai magyar médiavilágról, hiszen a róla szóló hírek zöme a hatalom újabb és újabb térfoglalását taglalja, s nem vigasztaló vagy bizalomgerjesztő, hogy ezt nem közvetlenül teszi. A demokrácia őrkutyájából könnyen kezes öleb válhat, aminek súlyos következményeit az emberek többsége ugyanúgy nem ismeri fel, ahogy a független intézmények betagozódásának, térdre kényszerítésének veszélyét sem. Keveseket érdekel, holott egyre többeket érint az érdemeken felüli gazdaggá és az érdemeket figyelmen kívül hagyó szegénnyé tétel, lám, a gyömrői polgármestert a szavazók nyolcvan százaléka látja szívesen ismét a polgármesteri székben, holott korrupciós ügye miatt jogerős ítélet büntette. Gondolom, a vele rokonszenvezők az egészet annyival intézték el, hogy „ügyes", „mindenütt így megy ez". „Miért éppen a mi polgármesterünket hurcolják meg emiatt?"
Nincs nagy becsülete a sajtónak, holott még vívja harcait. Mert miközben valóban zajlanak cseppet sem rejtélyes tulajdonosváltások, s az eltorzított piac jelentős állami pénzekkel ösztönzi a neki kedves folyamatokat, a botrányos ügyek egy meghatározott szegmensben nyilvánosságot kapnak. Nemcsak irányváltások, behódolások, amatőr manipulációk és elhallgatások lepleződnek le, hanem olyan gyakorisággal és töménységgel jelennek meg önkényeskedések, visszaélések és korrupciós ügyek, hogy mind elkeseredettebben konstatáljuk: ahhoz képest kicsi a visszhang, jelentéktelen a következmény. Társadalomkutatók magyarázzák a közöny és az immunitás összefüggéseit, az értékrendjét vesztett országtól okkal jutnak el a bizonytalanság világot fenyegető traumájáig, ami mellékessé tesz minden mást, lenézi a demokráciát, helyette az erőt, a védelem ígéretét honorálja.
Kevesen ismerik fel, hogy szuverenitásuk egyik téglája a még megmaradt nyilvánosság, ami még megmaradt neki. Ezért nem elég ahhoz ingyen hozzájutni, életben maradására is áldozni kell – venni folyóiratot, újságot, támogatni oknyomozó portált, valódi hírekre, riportokra, interjúkra alapozott médiumot. Mert ezek a társadalmi kontroll letéteményesei a bedarált intézmények helyett, amelyek csak néha, kényszer hatására lépnek, de legtöbbször akkor is komótosan, vonakodva. Jól látható viszont, hogy egy-egy valahol kipattintott ügyet szépen továbbvisz a másik orgánum, szinte egymásnak dobják a labdát, bontják ki a részleteket, amelyeket megismerve válik világossá, egyben szomorúvá, mi történik a fejünk felett. Szervezetten, sémák szerint, köztudottan, milliárdokkal.
