Az értelmiség, modorosabb és népszerűbb verziójában az írástudók felelőssége, kiállása, hallgatása, árulása a legkedveltebb közéleti toposzok egyike. Azon kérdések népes táborába tartozik, amelyekről mindenkinek van megfellebbezhetetlen véleménye, aki kicsit is követi azt, amit Magyarországon megszokásból politikának szoktunk nevezni.
Értelmiségin ilyenkor elsősorban – legalább valamelyest – a nyilvánosságban dolgozó, ott látszó, tekintélyes figurákat, jellemzően művészeket és tudósokat szoktunk érteni. Hálás társalgási téma, rengeteg jól lehívható panelt lehet mozgósítani tárgyalása során: egyfelől hogy ők mégiscsak jobban tudják, kiállásuk súlyát szavatolja művészi-tudósi (stb.) tekintélyük. De hát már miért tudnák pusztán emiatt jobban?
Másfelől az ő szavuk mégiscsak messzebbre jut, és ezért nagyobb a felelősségük is. Ez a legtöbb esetben egyszerűen nem igaz, egy átlagos magyar képzőművész szavának például semmilyen nyilvános súlya nincs, el sem igen jut oda, nem is lesz hírré, amit beszélni kíván nemzetéhez. A „művészsztárok” értelemszerűen a színészek és – történelmi okokból – az írók közül jöttek, utóbbiak közül Esterházyé, Parti Nagyé, Závadáé az utolsó ilyen korosztály, a szerepet ügyesen átvenni kívánó Grecsó Krisztián mondandójának hatóköre már jóval kisebb lehet csak.
