Ha mindez összességében kreativitásunkat jelentené, akkor ennek mindenképpen tükröződnie kellene az élet más területén is, többek között versenyképességünkben. Sajnálatos módon azonban nem ez az eset forog fenn. Amint Chikán Attila professzor számos előadásában rámutatott, a World Economic Global Competitiveness Index 2013–2014-es időszakra vonatkozó összeállítása szerint hazánk a nemzetek versenyképességi rangsorában a 63. helyet foglalja el. Megelőz bennünket Szlovénia, Bulgária, Csehország és Lengyelország is! Aggodalomra ad okot, hogy 2001-ben még a 29. helyen voltunk. Mindez nemcsak azt jelzi, hogy a kreativitásunk, alkotókészségünk érvényre juttatásában bajok vannak, hanem azt is, hogy helyzetünk tovább romlik. Az okok felderítését nem lehet halasztgatni, már csak azért sem, mert a kormány azt tervezi, hogy hazánk legyen az unió legversenyképesebb (!) országa. Anélkül, hogy a teljességre törekednék, rámutatok az általam ismert terület néhány fonákságára.
Elkeserítő olyan híradásokat olvasni, hogy a középiskolai versenyeken sokkal rosszabbul szerepelünk, mint korábban, hogy fiataljaink szövegértelmezési gondokkal küszködnek. Néhány évvel ezelőtt látott napvilágot az a felmérés, amely szerint hazánk a legkevesebb kutatót foglalkoztató országok csoportjába tartozik. Ha mindehhez hozzáadjuk a GDP-ből a kutatás+fejlesztésre (K+F) fordított, rendkívül lassan emelkedő támogatást, akkor bizony még inkább szomorkodhatunk. Különböző formában lassan már 20 éve hangoztatjuk, hogy az oktatás színvonalának emelése és a K+F nagyobb mértékű támogatása nélkül képtelenség felzárkózási terveinket megvalósítani. Itt lenne már az ideje hazai tulajdonban lévő termelőüzemeket létrehozni. A döntéshozóknak tudomásul kellene már venniük, hogy csodák nincsenek, és nemcsak a vállalatoknak, hanem az államnak is hozzá kell járulnia a K+F növeléséhez, az alapok megteremtéséhez. Méltánytalannak tartom, hogy a jövő értelmiségét tanító és magas színvonalú, kreatív gondolkozást kívánó kutatómunka érdemleges figyelmet nem kap: az egyetemi oktatók, akadémiai állásban lévő kutatók bérezése hét év óta nem változott.
Túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy ennek a szférának a bérezése katasztrofális. Ugyanakkor a sajtóban folyamatosan arról olvashatunk, hogy emelkednek a hazai fizetések. A napokban jött be hozzám egy most doktorált munkatársam, aki elkeseredve közölte, hogy négy év kemény munkája eredményeképpen hiába doktorált le, a tanársegédi fizetése az adók levonása után változatlanul 113 500 forint. Ebből kell neki a tetemes albérleti díjat fizetnie és a család megteremtéséhez az alapokat leraknia. És akkor csodálkozunk azon, hogy a tehetséges fiatal diplomások érdeklődése e pályák iránt fokozatosan csökken, és inkább más területeken vagy más országban keresik boldogulásukat. Nem tartom jó megoldásnak, hogy alkotó erejük teljében lévő 62 évnél idősebb professzorokat – béralap hiányában –számos egyetemen nyugdíjba küldjék. Előrelépést jelent a Lendület program. A pályázatban ma már nemcsak a külföldön, hanem az itthon dolgozók is részt vehetnek. Tagadhatatlan, hogy a nyertes kutatók, oktatók havi illetménye – mely jelentősen meghaladja az egyetemi tanárok fizetését (!) –, kiemelkedőnek tekinthető. Ellentmondásosnak tartom viszont és feszültséget okozhat, hogy az 55 évnél idősebbek, akik esetleg a nyertesek témavezetői, dolgozataik társszerzői voltak, nem pályázhatnak. Magyar Bálint minisztersége alatt bevezetett, és több tekintetben hasonló Széchényi-ösztöndíjnál az 55 éves korhatárt az Alkotmánybíróság megsemmisítette.
Amint a legújabb adatok mutatják, adósságállományunkat sem sikerült csökkentenünk. Arról is olvashatunk, hogy az itthon megtermelt profitot a tulajdonosok – hazai befektetések helyett – „kitalicskázzák” az országból. A kormányközeli lapban megjelent publicisztikák nehezményezik, hogy a hazánkban letelepedett nyugati tulajdonú összeszerelő üzemekben a „magyar szakmunkások rabszolgabérért dolgoznak.” Jó lenne tudni, hogyan minősítik az állami intézményekben dolgozó kezdő oktatók, kutatók bérezését. Nem vagyunk gazdag ország, éppen ezért elengedhetetlen az állam kiadásait alaposabban megfontolni, a fölösleges pénzkidobásokat megszüntetni. Ezek ismertek, felsorolásuktól eltekintek. Ha az ország irányítói a jelenlegi helyzeten nem változtatnak, akkor képtelenek leszünk a kitűzött célunkat, felzárkózásunkat megvalósítani. Akkor bizony aligha hirdethetjük: „Tiszteletet Magyarországnak”.
* A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
