Az igazi elnöki rendszer, amelyben a kormány az elnök kormánya, és nem a parlamentnek felelős, az Egyesült Államokon kívül sehol nem vált be. Afrikai, latin-amerikai és más országok egész sorában derült ki, hogy ez az egyszemélyi diktatúrát jelentheti. Igaz, ma már sok ilyen helyen nem diktátorok ülnek az elnöki székekben, de a rendszer megkönnyíti, hogy esetleg visszatérjenek. Vannak még úgynevezett fél elnöki rendszerek is, amilyen például a francia vagy az orosz, ez az elnöki és a parlamenti kormányzást kombinálja, de nálunk sem az előbbiről, sem erről nincs szó.
Parlamenti demokráciában viszont, amelyben a kormányfő az ország tényleges politikai irányítója, és parlamenti többségre támaszkodva kormányoz (vagy esetleg kisebbségi állandó támogatás mellett alkalmilag létrehozott többségekre), egyszerűen nincs értelme a közvetlen államfőválasztásnak. Ugyanis állandó konfliktusforrást jelent, ha a köztársasági elnök legitimációja nagyobb, mint a tényleges hatásköre: „Engem a nép választott, erősebb vagyok, mint az esetleg ingadozó többségű kormány.”
Ezt szenvedi meg például Lengyelország, Románia, Csehország, szenvedte egy darabig Szlovákia. Lech Kaczynski annak idején nyíltan törekedett az ikertestvérét legyőző varsói kormánykoalíció megbuktatására, és a cseh Václav Klaushoz hasonlóan vonakodott aláírni az Európai Unió lisszaboni szerződését, pedig a törvényhozás mindkét háza jóváhagyta azt. Nem volt hajlandó kinevezni neki nem tetsző tábornokokat és nagyköveteket, noha ez nyilvánvalóan a kormány felelőssége, és csak hagyományon alapuló jelképes jelentősége van annak, hogy az államfő írja alá a kinevezéseket.
Láttuk, mit művelt Romániában Basescu. A csehek nemrég álltak át a közvetlen választásra, és megkapták Milos Zemant, aki nyíltan szembeszáll az alkotmányosan működő kormány politikájával, például Putyint támogatva. Még a konszolidált Ausztriában is voltak kisebb ütközések Thomas Klestil elnöksége idején. Meggyőződésem, hogy értelmetlen dolog egy ilyen tűzfészket beépíteni az alkotmányos rendszerbe. Azon esetleg lehetne gondolkodni, hogy Németországhoz és Olaszországhoz hasonlóan a parlament valamilyen kibővített összetételben döntsön az államfőről, de ez se nagyon fontos.
Egy parlamenti rendszerben a köztársasági elnöknek elsősorban jelképes, korrigáló és összehangoló szerepe van, hasonlóan a monarchikus rendszerű demokráciák alkotmányos uralkodóihoz. Nagyon kevés dologról dönthet önállóan, határozatainak zömét a kormány valamelyik tagjának kell ellenjegyeznie, ahogyan ez 1848 óta érvényes a magyar jogrendben. Ehhez tökéletesen elég az, ha a szabadon választott demokratikus parlamenttől kapja a megbízatását.
Nem is értem, mire számít az MSZP. 2017-ben ebben a formában akarja legyőzni Orbán Viktort, feltételezve, hogy ő akkor elnöknek jelölteti magát? És ha nem sikerül? Ha a mostani miniszterelnök elindul, a szocialisták támogatását is élvező közvetlen választáson nyer, és ezzel éppen az MSZP segíti hozzá ahhoz, hogy utána elnöki rendszerre áttérve ki tudja, meddig uralkodjon? De ismétlem, az a legfőbb baj, hogy ha ezt tényleg a középpontba állítják, akkor a lényeg helyett fognak erről vitatkozni a baloldal hívei. Abba kellene ezt hagyni.
Az elnökválasztás rendszere jó úgy, ahogy van. Amikor Áder János megbízatása több mint két év múlva lejár, még a mostani parlament lesz hivatalban – és ha esetleg nem is lesz már meg benne a kétharmados Fidesz–KDNP-többség, bizonyára megoldják, hogy a titkos szavazáson egy-két ellenzéki is támogassa a jelöltjüket. De mindenképp az ő jelöltjük lesz az új elnök is. Ez persze nem öröm, de kár lenne felrúgni egy alkotmányos rendszert egy bizonytalan esélyért, hogy akkor esetleg győzhetne egy ellenzéki vagy független jelölt, mint legutóbb Szlovákiában. Magyarország maradjon – vagy inkább: legyen újra valóságosan – parlamenti demokrácia korlátozott hatáskörű államfővel.
