Krizsó Szilviát kitették a közszolgálati televízió Ma reggel című műsorából. Ezt a döntést a magunk részéről csupán helyeselhetjük, mert az MTV politikai tematikájú műsoraiban valóban semmi helye annak, akit bármiféle kapcsolat fűz az újságírásnak nevezett szakmához.

A közszolgálati csatorna fedőnéven működő PR-osztályon – tisztelet a kivételnek – immár szinte csak olyanok dolgoznak, akik a kormány jó hírnevének menedzsmentjéért felelnek, nem pedig olyanok, akik az igazságot keresik, ettől persze még alkalmanként összefuthatnak vele. A csatorna rohamosan közeledik a kívánt nívóhoz, amely méltó ahhoz a médiumhoz, amelyben Rákay Kálmán mondhatja meg, ki az, aki képernyőre kerülhet, s szerephez juthat az a Papp Dániel , akinek egy közönséges és minősíthetetlen hamisítás hozta meg a szakmai hírnevet.

Ebben a miliőben lássuk be, valóban nincs helye annak, akit a párt  és a kormány hivatalos álláspontján túl adott esetben egyéb részletek is érdekelnek. Eleve: válaszokat vár, és nem egyeztetett bekezdéseket. Így aztán akár nagylelkűségnek is tetszhet, hogy a tehetséges tévések közül néhányan a Duna TV-ben leparkolhatnak, ha már a Borbás Máriával, Hacktion és Marslakók című sorozattal ékesített úgynevezett királyi televízión nincs számukra hely.

Az ugyanis a magyar médiapiac egyik tragédiája, hogy a szakma legkiválóbbjai lényegében eladhatatlanok. Nincs a piacon csatorna, amely le tudná igazolni a félreállítottak többségét. Persze az őrültséget mint vezérlő elvet elutasító országokban nem is kellene a profitorientált adókra fanyalodniuk, mert a közszolgálatban fel sem vetődne eltávolításuk, illetve mellőzésük – éppen ellenkezőleg.

Csakhogy a magyar politikai elit szocializációs problémái miatt retteg attól, aki kérdez. És utálja. Egyébként pedig a hatalom megtartásának biztosítékát látja a nyilvánosság kolonializációjában. A magyar politikus fél az újságírótól, fél a saját szavaitól, fél mindentől, amit nem automatikus nyalakodásra, bazsalygásra rendeztek be. Egyszer talán érkezik egy felvilágosult kormány, amely a média elfoglalása helyett esetleg a jó kormányzásban látja a siker zálogát, ám erre egyelőre semmiféle jel nem mutatkozik.

Pedig jó tudni, hogy ez a történet nem (csak) Krizsó Szilviáról, Mészáros Antóniáról vagy Bogár Zsoltról szól. Főként nem Süveges Gergőről vagy Veiszer Alindáról. Csupán arról a szellemről, amely uralja a magyar politikát. A hűség ma az értékmérő a közigazgatásban, a közszolgálati médiában, de még kisvárosok művelődési házainak vezetői posztjain is. Képtelenségnek tetszik, hogy ne jöjjön el az a nap, amikor esetleg a tudás és a jellem lép a helyére.

Ám addig is, akik e történetben Krizsó Szilvia nevét be tudják helyettesíteni Papp Dánielével vagy Rákay Kálmánéval, azoknak Schmitt Pál az álmok elnöke, s Polt Péter az ideális főügyész.