Ha akarjuk, persze, csinálhatunk úgy, mintha meg lennénk lepve, mi több, fel volnánk háborodva azon, hogy kiváló kollégáink bevallják a Saul fiáról írott kritikájukban: nem hallottak a megsemmisítő táborok foglyaiból álló Sonderkommandókról, hogy valamiféle rémséges történelmi kuriózumnak tekintik őket, amellyel inkább csak a szakavatottak kis csoportja foglalkozott Nemes Jeles László filmjét megelőzően. Csinálhatunk úgy, mintha mindez valami furcsa anomália, X. és Y. személyes történelmi műveletlensége volna, nem pedig a magyar oktatási-közművelődési-emlékezetpolitikai intézményrendszer teljes csődjének apró, de látványos bizonyítéka.
Miközben az utóbbi években aránylag sokat beszélünk a holokausztról mint a magyar történelem részéről, azért továbbra sem tudunk róla jóformán semmit a világon. Lezajlott a holokauszt-emlékév tavaly, amelyet leginkább Szakály Sándor idegenrendészeti perspektívájú megnyilatkozásai, az angyalkára zuhanó csámpás gigapapagáj Szabadság téri szobra, valamint Schmidt Máriának a történettudomány és a legközvetlenebbül érintett társadalmi csoportokkal folytatott egyeztetés ellen vívott szabadságharca tett emlékezetessé.
A Sorsok Házát úgy kívánná elkészíteni a projektgazda, hogy a nyilvános társadalmi és szakmai vitát döntési szuverenitása elleni támadásnak tekinti, az emlékezetpolitikát olyasminek, amelynek művelésére a parlamenti választások négyéves monopóliumot biztosítanak a győztes közösségi emlékezetek számára a vesztesek felett, ezért nem érvekkel kívánja megvédeni álláspontját, hanem kinevezőinek mandátumára hivatkozik. Győzött a Fidesz, felkérték, most négy évig intézményesen úgy emlékezünk, ahogy ő akarja. Aztán majd egy darabig megint másként. Ahol ilyen színvonalú viták zajlanak a soáról (is), ott tényleg a Sonderkommandóval kapcsolatos tárgyi tudás hiányával van a legkisebb baj.
