Abban a pillanatban tehát, ahogy az állampárt médiamonopóliuma megszűnt, kitört a médiaháború.
Tartós médiabéke utoljára a diktatúrában volt.
A kussolás békéje. Az első szabadon választott kormány átvette a fent idézett állampárti felfogást. Botrányok, alkotmánysértések és rágalmakon alapuló koncepciós hatósági eljárások sorozatán keresztül olyan sötét figurák kezére adták a közmédiát, amilyenek kezén most is van, és olyan mélyre süllyesztették a színvonalat, mint amilyen mélyen most is van.
És mi történt, miután megbuktak? Azonnal változtatni kellett, viszont nem lehetett demokratikus elvek szerint, konszenzussal változtatni.Mert nem volt hozzá konszenzusos törvény, és nem volt a bukott antidemokratákban sem megegyezési szándék. Minek lett volna? A megegyezéssel keveset nyerhettek, viszont sokat veszthettek: kiderülhetett volna, hogy van demokratikus alternatíva, és azt nem ők képviselik. Ők akkor is a Nemzeti Kerekasztalnál elfogadott demokratikus normák, a pártatlan tájékoztatás elvének tagadását képviselték.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Azt javasolták, hogy legyen egy pártatlan köztelevízió helyett két pártos, egy a kormánynak, egy az ellenzéknek. (A következő bukásuk után, 2002-ben már egyenesen olyan médiatörvényt követeltek, amely az egyik tévécsatornát az ellenzéknek juttatja.) A „pragmatikus” Horn Gyula sem vette komolyan az egyeztetéseket, még tárgyalósdit játszott, amikor suttyomban már felterjesztette az elnökjelöltjét az államfőnek. A kormánytöbbség is, az államfő is azt tette, amit addig elutasított: az ellenzék számára elfogadhatatlan elnök kezébe adta a köztelevíziót.
Annak a kismesternek a kezébe, aki a Szomszédok című szappanoperájával igen sikeresen terjesztette azt a balhitet, hogy az egész rendszerváltó felfordulás csupán a nagyokosok által kavart zűrzavar, amiből a normális kisember nem ért semmit, és amitől nem is várhat semmit. Az akkori kormánytöbbség azzal menthette magát, hogy csak ideiglenes kényszermegoldásról van szó. Össze is hoztak egy valóban konszenzusos, az ellenzék túlnyomó része által is elfogadott médiatörvényt, mely épp azért lehetett konszenzusos, mert működésképtelen volt.
A pártatlanságot a vezetők megválasztásának konszenzuskényszerével próbálták garantálni, de mindhiába, mert akárhogy bonyolítják is a törvényt, csak kell valamit csinálni, ha nincs megegyezés az ellenzék és a kormánypártok között vagy valamelyiken belül.
És ez a kell elháríthatatlan visszaélési lehetőséget jelent.
Ezzel a lehetőséggel aztán a „jobboldal” sokat és gátlástalanul, a „baloldal” kevesebbet és gátlásosabban élt. Az 1995 végén demokratikusan megalkotott médiatörvény másfél évtizedig volt hatályban.
Ezalatt összesen 15 hónapig állt a köztelevízió élén szabályosan, konszenzussal megválasztott elnök (Peták István), akit aztán ugyancsak közmegegyezéssel váltottak le. Több mint tízszer ennyi ideig elvileg sem garantálta semmi a pártatlan tájékoztatást. Törvénysértéssel, csonka kuratóriumokkal, egyoldalúan megválasztott elnökök és ideiglenesen kinevezett teljhatalmú alelnökök irányították a köztévét. A három közmédium élére hatszor választottak törvényesen elnököt, hatszor törvénytelenül. Törvényes választás kizárólag „baloldali” kormányok alatt fordult elő.
Az első Orbán-kormány idején kizárólag törvénysértéssel, a Fidesz által is megszavazott törvény felrúgásával választott elnököket a kormánytöbbség a szélsőjobboldali álellenzékkel összejátszva. Négyszer. A „baloldali” kormányok idején ez kétszer fordult elő. Egyszer 2004-ben, amikor a Fidesz nélküli csonka kuratórium választotta meg az MSZP és az MDF összjátékával Rudi Zoltánt tévéelnöknek, aki aztán mandátuma lejártakor, 2008-ban átjátszotta a köztévét a Fidesznek elkötelezett (és Rudit visszafoglalkoztató) Medveczky Balázs alelnöknek. Őt aztán a Fidesz győzelme után ki is nevezték az intézmény élére.
És mi lesz, ha a gátlástalan törvénytiprókat újra leváltják a gátlásosak?
Megint az lesz, hogy nem lehet tovább tűrni a tűrhetetlent, viszont törvényesen változtatni sem lehet rajta. Megint az lesz, mint 1994-ben. És minden kezdődik elölről. Lássuk be, ez a dolog reménytelen. Dőreség olyan közmédiában reménykedni, melyhez a köz egészének köze van. A „jobboldal” annyiszor csinál közpénzen alpári párttévét, ahányszor hatalomra kerül. A „baloldal” meg vagy követi a jobbot a törvénytelenségbe, vagy bambán tűri, hogy a köztévé ellenzéki párttévé legyen.
Más lehetőség nincs, mert csak akkor lehetne, ha demokratikus kormánytöbbségnek demokratikus ellenzéke lenne. Le kell vonni a következtetést: közmédia Magyarországon a belátható jövőben csak kártékony, antidemokratikus és demoralizáló lehet, ezért fel kell számolni. Mert az az egyetlen jó megoldás, ha nincs. És mi van, ha nincs? Semmi. Pártos médiából mindig lesz elég, a pártatlan közmédiát pedig a rendszerváltás utáni időszak nagy részében eddig is nélkülöztük.
A (nem náci) ellenzéknek azzal kellene előállnia, hogy azt a 80 milliárd forintot, amit jelenleg túlnyomórészt hamisításra, hazudozásra, néphülyítésre, ízlésrombolásra, a dilettantizmus finanszírozására költenek, illetve műsorgyártás ürügyén ellopnak, másra fogja használni.
Egy részét megtakarítja, más részéből szigorúan normatív alapon, objektív kritériumok szerint közszolgálati és kulturális feladatok ellátását támogatja, és a sajtó sokszínűségének, életképességének a fenntartásához járul hozzá – ugyancsak politikai irányzatokra vak kritériumok szerint.
Ez persze azt jelenti, hogy lemondunk arról, amink sosem volt. Nem lesznek közintézmények, melyek „pártatlanul ismertetik a magyar politikai élet eseményeit, a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokat”, úgy, ahogy azt 1989-ben a Nemzeti Kerekasztalnál elfogadták. És akkor mi lesz? Részben az, ami van, részben az, ami a közmédia helyén nő.
Egyebek között abból a közpénzből és hirdetési bevételből, amit eddig a közmédia elnyelt. Lesznek irányzatos médiumok, amelyek irányzatos közönségből és intézményekből (pártokból, szervezetekből, hirdetőkből) akarnak megélni; lesznek olyanok, amelyek pártatlansággal, mindenféle irányzat megjelenítésével igyekeznek széles körben hitelt és közönséget biztosítani maguknak; lesznek olyanok, melyek a pártatlan hírszolgáltatás és az irányzatos véleménymegjelenítés, véleményformálás összekapcsolásával próbálkoznak.
Lesznek, amelyek ezt jól, rosszul, hitelesen, hiteltelenül, sikeresen, sikertelenül, profi módon, dilettáns módon, elegánsan vagy alpári módon teszik.
Az ellenzéket nem kell félteni, mert a kormánykritikának mindig van keletje.
A kormánytábort nem kell félteni, mert a kormánynak széles körű kommunikációs lehetőségei vannak, s amit kormányzati személyek, kormánypárti vezetők mondanak, az úgyis hírré válik, ha van miért azzá válnia. Nem lenne egy ilyen közmédia nélküli médiavilág sem teljes, sem tökéletes, sem igazságos, alkalmasint nagyon nem lenne az, de a jelenleginél mégiscsak jobb lenne, legalább annyival, amennyit a közmédia ront rajta.
