A másik három csoportban a füleki fiatalok játszották a kulcsszerepet, hiszen ők mind a két nyelvet beszélték, és a százhúsz perces próba során nemcsak koordinálták a kevert csoportok munkáját, hanem még a két ország történelemkönyvei közötti különbségeket is nekik kellett elmagyarázniuk a „tiszta” magyar és „tiszta” szlovák diákoknak. A fiatalok aztán olyan előadásokat produkáltak, hogy a közönség elképedt. Pedig nehéz dolguk volt, hiszen életükben első alkalommal kerültek olyan helyzetbe, amikor csak úgy tudtak eredményt felmutatni, ha a másik fél elképzeléseit is beillesztették a produkcióba.
Mégis a diákokat kísérő pedagógusok lettek azok, akik felrakták pontot az i betűre. Ugyanis a négy „színházi” előadás után nekik kellett összegezniük a látnivalókat. Mégpedig úgy, hogy a szlovák tanárnak kell „megvédenie” a magyar álláspontot Trianon és a benesi dekrétumok esetében, a magyar tanároknak pedig először Kossuth és Stúr vitájában kellett a szlovákok mellé állniuk, majd a kiegyezés utáni magyar asszimilációs törekvéseket kellett bírálniuk.
2000 táján kibővítettük a programot, és magyar–roma, majd pár évvel később szlovák–roma tréningeket indítottunk. Erről a munkáról részletesebb beszámoló a Bordás–Huncik et al. Együttlét (2004, Balassi Kiadó) című könyvben olvasható. Szlovákiában még egy speciális „roma asszisztens” képzésbe is belekezdtünk, amelynek lényege az volt, hogy a tanítón kívül a rendőr, a körzeti orvos, a polgármester, a lelkész és a művelődési ház vezetője mellé roma asszisztens kerüljön, aki segíti a roma közösség és a szlovák tisztségviselők közti együttműködést.
Ám ezek a tréningek már nem nagyon érdekelték az embereket. A szlovák tisztségviselők arra még kaphatók voltak, hogy meghallgassanak néhány hasznos tanácsot a „romákkal kapcsolatban”, de azt már méltóságukon alulinak tartották, hogy a romákkal együtt, vegyes csoportban vitassák meg a dolgokat.
Magyarországon valamivel jobb volt a helyzet. Találtunk néhány remek pedagógust és egyházi vezetőt, aki komolyan vette a dolgot, és éveken át szervezte a roma és magyar fiatalokból álló vegyes csoportokat.
De a „felnőtteket” Magyarországon sem érdekelte ez a téma. Ebben az időben írtam azt, hogy a szlovák és a magyar társadalom komoly lehetőséget hagyott ki, mert
a romák közreműködésével a polgárok elsajátíthatták volna az interetnikus együttélés alapszabályait, amely nélkül nem lehet beilleszkedni a modern Európába.
A romák több száz éve velünk élnek, ismerik a szokásainkat, beszélik a nyelvünket. Úgy gondoltam, hogy ez jó kiindulási pont lehet a kooperáció szabályainak elsajátításához.
De a többség ezt az össztársadalmi problémát „speciális” roma ügyként érzékelte, ezért ignorálta. A polgárok úgy gondolták, hogy a magyar (szlovák) társadalommal nincs semmi baj, a „roma” problémát meg azoknak kell megoldaniuk, akik létrehozták (a liberálisoknak). Többen úgy vélték, hogy a „roma” probléma egyetlen megoldása az lenne, ha a romák visszamennének Indiába. (!?)
|
Menekült kisfiú Röszkénél a szerb-magyar határon. Az együttműködésre törekvő magyaroknak sincs hely, nemhogy a szíreknek vagy az afgánoknak
Veres Viktor / Népszabadság |
Tény és való, hogy a romákra évszázadok óta sanda szemmel nézünk. Néhány évvel ezelőtt egy előadásra készülvén átlapoztam a magyar irodalmat Balassi Bálinttól József Attiláig. Nagyon sok olyan (egyébként kitűnő) verset és novellát olvastam el, melyek tele voltak romaellenes kiszólásokkal, gúnyolódással és elutasítással. Gárdonyi Géza volt az egyetlen üdítő kivétel. A szlovák irodalmat ugyan nem néztem át ilyen szempontból, de elég, ha a szlovák nyelvre gondolok, melyben szintén megtalálhatók a romaellenes kiszólások.
Számomra tehát nem volt meglepő a kelet-közép-európai társadalmak elutasító magatartása a menekültekkel kapcsolatban. A visegrádi országok vezetői ebben a témakörben azonnal megtalálták a közös hangot. Magyarország miniszterelnöke el is magyarázta az elutasítás hátterét. Azt mondta, hogy Magyarország etnikailag homogén állam, és nincs tapasztalata a különféle etnikai csoportok együttélésével kapcsolatban.
Orbán Viktornak tulajdonképpen igaza volt, hiszen az ő számára Magyarország „igazi” történelme 1920-ban kezdődik. És 1920 óta Magyarországnak tényleg nincsen számottevő etnikai kisebbsége.
(A romákat leszámítva, de őket ebben a térségben soha nem sorolták a „rendes” népek közé.) Orbán szerint mi védtük Európát a tatártól, a töröktől és 1919-ben a kommunizmustól is, ám dicséret és hála helyett Trianont kaptuk. Jól tudjuk, hogy az ország megcsonkítására magyar részről a sérelmi politika volt a válasz, és ez a sérelmi politizálás a szocializmus évtizedeit leszámítva azóta is jelen volt a magyar közgondolkodásban. Sok politikus az 1989-ben lezajlott változásokra is úgy tekintett, hogy eljött a jóvátétel ideje.
Voltak, akik valóban területi átrendezésekről álmodoztak, a „realisták” viszont csak apró „gesztusokat” vártak Nyugat-Európától. Például azt, hogy a Nyugat ismerje el a Trianonban elkövetett igazságtalanságokat, és ellentételezésként deklarálja Magyarország kivételezett helyzetét, és ezt konkrét lépésekkel (bónuszpontokkal) is fejezze ki. Noha ezek a várakozások sohasem teljesültek, a politikai vezetés mégis úgy gondolta, hogy bennünket legalább az olyan kellemetlenségektől megkímél a Nyugat, mint a menekültek befogadása. Hiszen mi Trianon óta azt sem tudjuk, mi fán terem a nemzeti kisebbség.
Csakhogy a valóság az, hogy mi már Trianon előtt sem érzékeltük ezt a problémát, és épp ez az érzéketlenség kövezte ki az utat a kegyetlen trianoni döntés felé. Mi 1867 óta kizárólag „magyarban” gondolkodtunk és magyarnak láttuk a környező világot is. A kisebbségieken egyszerűen „átnéztünk”.
Aki nem volt magyar, az számunkra nem is létezett. Számunkra a kisebbségi politika egyet jelentett a nemzetiségek beolvasztásával, és úgy gondoltuk, hogy ennek ők is örülnek.
1914 előtt csakis ezzel a masszív asszimilációval tudtuk biztosítani a magyar többséget Szent István országában. Trianon után nem volt szükség semmifajta kisebbségre, azért megalkottuk a numerus clausus elnevezésű törvényt. És amikor kiderült, hogy a nyolcvankilences fordulat sem jár területi átrendeződéssel, felhangzott a „Magyarország a magyaroké” mantra.
Andrássy, Apponyi, Tisza Kálmán, Horthy és Teleki nemcsak szobor formájában van jelen mindennapjainkban, viselkedésük és attitűdjeik is egyre markánsabban jelennek meg a magyar közéletben. Visszaültünk arra a magas lóra, melyről egykor Árpád atyánk fogadta a szlávok hódolatát. Politikusaink szájából egyre gyakrabban halljuk vissza Apponyi gróf magyar szupremáciát hirdető szavait és a Horthy-időszak politikusainak messianisztikus jóslatait a magyar nép küldetéséről. Ebben az öntömjénező, megalomániás koncepcióban kizárólag a vér szerinti, keresztény magyar emberek számára van hely.
Ebbe a ragyogóan tiszta konstrukcióba még az olyan magyar emberek sem férnek bele, akik valamilyen módon együttműködnek a szlovákokkal vagy a románokkal. Hogyan is jutna hely akkor holmi szíreknek vagy afgánoknak? Nyugati barátaink eleinte még nevettek a hóbortjainkon, ám a menekültekkel kapcsolatos megnyilvánulásaink már elborzasztják őket. Kórosan önzőnek, önteltnek és visszataszítónak látnak bennünket.
És nincs, aki leállítsa ezt a beteges tobzódást.
A külföldön nagy tiszteletnek örvendő magyar értelmiségiek elképzelései köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Az ellenzéki politikusok hisztériásan kapkodják a levegőt, és ettől még jobban begörcsölnek. A nagy egyházak pedig vita nélkül, fegyelmezetten igazodnak a gazdi lépteihez. Ők már az átkosban megtanulták, hogy gazdi nélkül nincsen feltámadás. [Szlovákiában a meciari időben volt egy mondás, mely szerint a szlovák katolikus egyház elsősorban szlovák és csak azután katolikus. Jelentem, a magyar kereszt(y)én(y) egyházak ezen a téren is jobban teljesítenek szlovák testvéreiknél.]
Záró megjegyzés. Szlovákiában a minap arról készült felmérés, hogy melyek azok a csoportok, amelyeket a polgárok leginkább elutasítanak. Első helyre természetesen a migránsok kerültek. De a második–harmadik helyen már nem a romák vagy a magyarok voltak, hanem az öregek és a fogyatékosok.
Vegyük tudomásul végre, hogy az intoleráns ember nem etnospecifikusan gyűlöl. A gyűlöletét képes átvinni bármilyen embercsoportra. Zsidókról az arabokra, muszlimokról a fogyatékosokra, a szegényekre vagy éppen az öregekre.
Istenem, hogy micsoda körvadászatok lesznek itt tíz év múlva.
