Az elmúlt hét két trendet jelzett egyszerre: a két párttömörülés frontvonalai alig mozdulnak, a bizonytalanok pedig arra indultak, amerre, ha nem is kormányváltást, de kettős kiábrándultságukra vigaszt remélnek – a Jobbik és az LMP felé. Valószínűleg nem sokat módosított ezen sem a békemenet népes és hangos hűségesküje, sem az Operánál összegyűlt tömeg, amely a szocialisták vezette ellenpólust testesítette meg.

A közvélemény-kutatók, az elemzők és a publicisták jó ideje prognosztizálják a Fidesz győzelmét, érzékelhető, hogy ez a hajrában nö­velte Orbánék önbizalmát, látótávolságban érzik ismét a kétharmadot. Ez számukra az eddig megtett út teljes legitimációját és akadálymentes folytatását jelentené – messze nem konszolidációt.

A felmérések adatai hatnak a választóközönségre is, és mivel az elégedetlenek közül sokan szintén úgy vélik, hogy az „óriások csatája” eldőlt, új irányt keresnek, vagy el sem jutnak a szavazóurnákig. Ehhez a közhangulathoz hozzájárult minden idők leglaposabb, s ha tetszik, legalantasabb kampánya, amelynek kottáját a Fidesz úgy írhatta meg, hogy a többiek kezéből még a ceruzát is kiverte.

A miniszterelnök-jelölti vitát álságos magyarázattal utasította el Orbán Viktor: a vélemények már rég megütköztek, arra meg nincs szükség, hogy őt pocskondiázzák. Indokai más fertályon talán komoly veszteségeket okoznának a kormányzó pártnak, itt karcolás sem esik semmin és senkin. A tájékoztatást illető egyenlő esélyek jegyében, amelynek szigorú védelmével mostanában naponta találkozunk.

A kampány a legkülönbözőbb zsiványságok felhánytorgatása, to­vábbá felvásárlások és avatások jegyében telik – s úgy tűnik, hogy ez a furcsa mix is valamelyest a kis pártoknak hozhat szavazatot. Magyarán a nyilvánosságban dúló kormányzati túlerő járhat váratlan következményekkel – kérdés, hogy a kormányváltók hol lendületes, hol lankadó ­országjárása, utolsó rohama okozhat-e még némi meglepetést.

Van azonban valami, ami ennél a sok szempontból rokkantosított ­választási kampánynál is kiábrándítóbb. Az idei parlamenti választást egyszerre sikerült drágává, zavarossá, sportszerűtlenné, visszaélésekre alkalmassá és túlbonyolítottá tenni. Bármennyire is fásult, skandalumokra immunis a magyar társadalom, ez beárnyékolja majd a győztes ünnepét – ha esetleg fölényes lesz, még akkor is. Az új választójogi törvény és az ezt kísérő szabályrendszer minden elemében a ­kormányzó párt kívánságműsora lett. A külső szakértők már a kivitelezés kezdeti időszakában beleütköztek olyan anomáliákba, amelyek túlmennek minden határon – de hiába, a jogalkotó szeme se rebbent.

Most viszont rebbenhet. Hamis ajánlószelvények, végeláthatatlan jelölőlisták, művi úton előállított pártok, a külföldön szavazókkal szembeni indokolatlan különbségtétel, egyenlőtlen feltételek, a szavazás eddig jelentkező informatikai és egyéb adminisztratív zökkenői már most számtalan foltot hagynak a választás tisztaságán. Ha Orbánék 2002-ben képesek voltak csalást kiáltani és alaposan megnehezíteni a kormányra kerültek dolgát, Medgyessy többek közt ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy beváltsa a felelőtlen ígéretlicit rájuk eső pontjait – mire számítanak most? Ne ámítsa magát senki, az esetleges legitimációdeficitet győzelem esetén erővel pótolják. Ehhez értenek.