Már-már azt gondoltam, kár volt a korábbi oktatásirányítókat annyira ekéznem. Mert nem a korszerűsítéssel, nem az elvekkel volt bajom. A Magyar–Hiller-éra tagadásának nem a hoffmanni infantilizmust-fundamentalizmust tartottam, hanem azt, hogy a szabad, emberszabású iskola elveit valaki végre jól valósítsa meg. Hogy valaki végre partnerként kezeljen. Hogy valaki végre ne fölülről üzengessen, hanem építsen a terepen levők tapasztalataira, tudására. Hogy valaki végre tényleg vegye komolyan az iskolát.
Hiller István most bizonyítja, hogy nem tévedtem akkoriban. Ugyanazzal a megvetéssel tekint ránk, ami miatt nem szerettem őt sem, elődjét sem, utódját sem. A „párhuzamos tanév” körül tüsténkedik, ilyeneket mond Kálmán Olga műsorában a netes órákról: „hogyha pedagógusok, szülők rákattintanak, és megnézik, hogy lehet így, hogy nem egyszerűen csak egy előre megrendelt politikai akarat megtestesülése lehet az iskola, ahol kötelezően azt tanítják az egyébként színes és izgalmas előadásokra képes pedagógusok Miskolctól Nagykanizsáig, hogy mit írtak elő.” (Kálmán Olga hol van ilyenkor?) A Nol.hu-n pedig ezt: „A weboldal elsősorban pedagógusoknak szól majd, nekik mutathatja meg, hogy „másként is lehet”, hogy merjenek gondolkodni, és szabadon beszélni legalább a gyerekek előtt.”
Tisztelettel jelentem Hiller Istvánnak, hogy a kollégáim zömével együtt enélkül is merünk gondolkozni. Merünk szabadon beszélni a gyerekek előtt. És talán már magunk is tudunk annyit a szakmából, hogy ne egy rákattintástól döbbenjünk rá, hogyan is lehetne. Van saját véleményünk. Van saját szaktudásunk. Talán még tisztességünk is, bár ez az állítás nagyképűségnek is tűnhet abban az országban, amelyben tökéletesen értjük Hamlet szavait: „Becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi,mint egynek kétezerből lenni kiszemelve.” Nyilván akad olyan kolléga, aki utasítás szerint dolgozik. Találkoztam én is olyan tanárral, aki nem tudta eldönteni: az adott bekezdést tanítsa-e, hiszen az egyik tankönyvben benne van, a másikban nem. De hát ezek a tanárok már akkor is tanítottak, amikor Hiller István volt a miniszter! Akkor hogyan tudott velünk dolgozni?
Eleve nem tudom elképzelni a netes órák formáját. Egy óra attól óra, hogy akkor történik meg. Olyan gyerekek ülnek ott, akik számára valami újdonság történik. Gyerekek, akiknek előzetes tudása van. Akiknek különböző kulturális háttere van. Akik közül valaki maga neveli kistestvéreit, mert a szülők külföldön vannak. Aki épp az óra előtti szünetben szakított élete első, természetesen legnagyobb szerelmével. Aki eleve hisztis. Aki tájékozott. Esetleg nagyképű. Az üres teremben tartott óra nem óra. A berendelt, felkészített gyerekeknek tartott óra nem óra. A szabadság iskolája ezek szerint annyi, hogy két dekával több Sztálint teszek az előadásomba, vagy 2x helyett 3x-et az egyenletbe? El sem tudom képzelni, hogy „jó” tanárok hogyan vállalhattak ilyen munkát. Hogyan vállalhatták azt, hogy majd mi megmutatjuk a tutit az elmaradottaknak? És persze ezek az órák már a szituációtól megdöglenek: senki se a tartalmukat fogja nézni, csak azt, mitől szabadabbak, hol állnak politikailag. Márpedig ez egyenlő a tanítás halálával.
Elszomorító, amikor leszűkül a gondolkodás. Amikor mindennek alfája, ómegája, origója a politika. Egymás utálata, imádata: egy gyökérről táplálkozik. Nem szeretem, ha politikusok mondják meg, mit és hogyan csináljak munkámban (a szakirodalom saját ízlésem szerint felkeresett része mégiscsak izgalmasabb). Nem szeretem, ha a szakmám a politikai haszonlesés áldozata lesz, bármelyik oldal részéről. Olyan iskoláról ábrándozom, amelynek eseményei nem a kormányellenzék, az ilyen-olyan pártok, ideológiák egydimenziósra redukált skáláján érdekesek. Ha tényleg csak egy dimenzióban tudunk gondolkozni, jobban érdekelne az, hogy felülről üzengető, vagy alulról építkező az iskolaügy. Lehetek-e alkotó része az iskolának, vagy csak olyan lenézett valaki, akinek a hatalom megmondhatja, mi a jó, az ellenzék megmondhatja, mi a jó – akit mindkettő kiskorúnak tekint. Lehetek-e egyenrangú, szabad szereplője a rendszernek? Lehetne-e végre az oktatásügy hierarchiájának tetején a gyerek és tanár közös munkája.
Felnőttem már. Ez azzal jár, hogy ragaszkodom az egyenrangúsághoz. Ha Hiller István úgy gondolja, megmutathatja nekem a „szabadság iskoláját”, akkor én viszont megmutatnám neki az „élet iskoláját”. Szívesen látom Mezőtúron.
*A szerző tanár.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
