A szabályok előírják, hogy egyes műszereket a használattól és állapottól függetlenül hány évente kell cserélni, hogy a falfelületeknek, padozatnak milyen állapotban kell lenniük és sok mást. Szerény számítások szerint a szinten tartáshoz a működési költségek több mint 13 százalékára lenne szükség, azaz a cikkben említettnél jóval többre. Illetve ma már még többre, mert az amortizáció költségvetési tételként való szerepeltetése több mint 40 éve szűnt meg, és azóta jelentős belső adósság gyűlt fel az elmaradt felújítások és teljesítetlen selejtpótlások miatt.
Ezen az sem segít, hogy ma a rendszerváltáskori több mint 100 ezer kórházi ágy kevesebb mint felén folyik aktív gyógyítás, és a Fidesz már 2010-ben kevesellte az akkori 44 376 aktív kórházi ágyat. Sajnos az ágyak üzemgazdasági feltételei is romlottak, mivel az ágyszámcsökkentés nem egyes kórházak bezárása útján, hanem jószerével úgy valósult meg, hogy a kórtermekből egyes vaságyakat kitoltak. Ettől azonban az épületfenntartási költségek nem csökkentek. Ráadásul a betegellátási kvóta (teljesítményvolumen-korlát = TVK) is korlátozza a még megmaradt ágyak kihasználhatóságát, ami tovább csökkenti a gazdaságos működés esélyét.
A további műszaki, orvostechnológiai körülmények részletezése nélkül állítható, hogy ahhoz, hogy az egészségügy változatlan forintösszegből működjön, a jelenleginél költséghatékonyabb működést lehetővé tevő feltételekre lenne szükség, ami csak az elavult épületállomány lecserélésével lehetséges. Hasonlóan ahhoz, ahogy az új autómodell gyártásához is új üzemcsarnokokat építenek mind a négy hazai autógyártó központban. Legalább tízévente, de semmi esetre sem több mint százévente. Márpedig a nemzet fővárosában a magyar betegek ellátása többségében 100 évesnél régebbi klinikai és kórházi épületekben történik. (A cikkben említett Korányi-terv az egyetemi klinikák ágyainak kevesebb mint tíz százalékát érinti.)
A cikkben talán a legaggasztóbb, hogy az újság tudomására jutott terv szerint – ha igaz – az ellátórendszert újra bázisalapon finanszíroznák, azaz visszatérnének a teljesítménytől független pénzutalásra, amely az előző évi „bázistól” függene, azaz az elvégzett munkától és áraktól függetlenül az előző évre tervezett pénzt kapná az ellátó. Ezt az összeget lehet korrigálni az előző évi valós felhasználással, ha például az ellátó szerez valahogy egy kis többletforrást, és a régi időkben szokás volt ezt az inflációval is korrigálni. Valójában azonban már ma is ilyen bázis van, vagy még ilyen se, hiszen az évről évre változatlan TVK miatt az ellátás volumene és ezzel a kórház bevétele nem változik.
Igaz ugyan, hogy a TVK-t HBCS-pontnak nevezett devizában mérik, de ennek forintértéke hatodik éve változatlanul 150 000 forint/ HBCS-pont (azaz ennyi jár egy átlagos fekvő beteg gyógyításáért!). Ez tehát nem lenne változás, legfeljebb eltűnne a mai teljesítményjelentés, és ezzel még a maradék népegészségügyi adatoktól is elesne a szakma és a politika. Ilyen adatok nélkül aztán végképp vakrepülés az egészségügy irányítása. Még rosszabb ötlet, amely a kórházszövetség kongresszusán hangzott el, mely minden pénzügyminiszter álmaként feladatarányos forrásjuttatást vizionál, azaz lakosságszám-arányosan osztaná az éves költségvetést, esetleg némi szociális mutatókkal korrigálva. Ez az ötlet már sokszor felmerült, a Molnár-féle minisztérium idején is.
Ez a fajta pénzosztás is fényévnyire van a valós teljesítmény finanszírozásától, a progresszív betegellátás és a szabad intézet- és orvosválasztás elveitől. Nem a beteg viszi magával a szolgáltatóhoz az OEP pénzét, így választásával egyúttal minősítve is az intézetet, hanem oda kénytelen menni, ahová az ő ellátására szánt pénzt eleve odarendelték. A hajdanvolt szocializmusban egy ilyen rendszer eredményezett mintegy tízszeres finanszírozási különbséget a kórházak között.
Akkor vajon miért is ez az irány? Talán a kórházak államosításának feltétlen következménye? Nem. Talán ez költséghatékonyabb? Ellenkezőleg. Esetleg jobb a betegeknek? A legkevésbé. Átláthatóságával és a velejáró minőségmutatók rendszerével javíthatja az ellátás minőségét? Szó sincs róla, hiszen pont e két velejáró hiányzik! Pótolja az irányítási képességek hiányát? Kétségtelenül. Vagy teret enged területi, szakmai és politikai lobbiknak? Biztosan. Elkerülhetővé teszi a sok gondot jelentő adósságokat? Csakúgy, mint a jelenlegi államháztartási törvény. Ha betartják. De kétségtelen, hogy a ma érvényes finanszírozási rendszer sem egységes már, a TVK-n kívüli esetek, a tételes finanszírozások, az egyedileg finanszírozott tételek, az általános árkarbantartás hiánya mellett érvényesített külön kezelt finanszírozási tételek nyomán az egészségügy mai finanszírozása hungarikum.
A kérdés az, hogy a szétesett rendszert kellene-e rendbe tenni – nem könnyű, de lehetséges –, vagy vissza kell térni egy tudottan alkalmatlan, pazarló és igazságtalan rendszerhez csak azért, hogy a pénzügyérek dolga könnyebb legyen. Az utóbbi sem a betegeknek nem jobb, sem a rendszer fejlődését, költséghatékonyságát nem szolgálja.
A szerző orvos
