Ismét kitűnő feltáró cikket írt december 8-án Danó Anna a főváros egyik jellegzetes pavilonrendszerű közkórházáról, a Szent János kórházról. Az egymással építészeti kapcsolatban nem lévő, csak udvaron keresztüli kapcsolattal rendelkező, öreg, rossz hőszigetelésű, nagy alapterületű és nagy belmagasságú termeket befogadó épületekről van itt szó. És a fővárosi kórházak többségének állagmegóvásával, korszerűsítésével amúgy is adós a haza.
A fekvőbeteg-ellátást és a kórházakat a rendszerváltás óta nyűgnek tekintik a kormányok közgazdászai, és kormányaink hangzatos jelszavak mögé bújva nemcsak a kórházi ágyszámot csökkentették több, mint százezerről 42 ezerre, az ápolási napok számát pedig kb. a felére, az egy átlagos kórházi beteg ellátmányának értékét pedig a szolgáltatások inflációjával számolva 70%-ára (213 000 helyett 150 000 Ft), de sikeresen megtizedelik az ellátó személyzetet is. Mondhatnánk persze, hogy ennyivel olcsóbb az ellátás, de a hiányzók helyett szükséges túlórák és a vállalkozásoknak fizetett órabérek drágábbak, a rövidebb ápolás a költségek jó részét kevesebb napra tolja össze.
A fekvőbeteg-ellátás költségeinek fedezete korábban két részből állt: az OEP döntően a Homogén betegségcsoportok nevű rendszert alkalmazva térítette a napi működési költségeket, a tulajdonos (önkormányzatok, egyetemek, egyházak, magánzók) pedig a költségek mintegy 10-15 százalékát kitevő fejlesztéseket, az avulás és elhasználódás visszapótlását (amortizáció). A fejlesztésekhez az állam, újabban főként az unió, pályázatok útján is hozzájárult. A betegeknek is egyre többe kerül a kórházi lét, és rászorulunk kórházi alapítványaink támogatására is. Az államosítással a tulajdonosi költségviselés önkormányzati téren megszűnt, a klinikák működése pedig a horribilis forráskivonások nyomán ellehetetlenült. Ezért nem meglepő a Szent János kórház, a klinikák és a többi kórház elszomorító állapota építészeti, gépészeti, műszerezettségi és minden egyéb tekintetben.
No de előre, a helyzet rendezése felé! A kérdés a hogyan. Danó Anna cikkében találóan a végstádium szerepel. Ilyenkor merül fel megoldásként az eutanázia. No nem a kezelendő betegeké, hanem a kezelőhelyé.
