2014. 11. 25. – Negyedik nap a PIC-en (a Perinatális Intenzív Centrumban). Idáig nem volt kedvem senkihez sem szólni. 22-én leállt Izabel veséje, így csak 47 órát tudtunk várni a tüdőérleléssel. A sürgősségi császármetszés életem legrosszabb élménye. Olyan volt, mint egy Forma–1-es kerékcsere. Profi, hideg, precíz és nagyon gyors. A szülész doki szerint két hét, mire eldől, hogy egy lányunk van-e vagy kettő – esetleg egy sem. Várni kell. A gyerekgyógyász, a neonatológus finoman fogalmaz, amikor hozzánk beszél, főleg ha Izabelről van szó. A köldökzsinór elzáródása nagyon besűrítette a vérét, ő pedig nagyon okosan minden véráramot a szívére és agyára terelt. Hogy csinálta?! Mégiscsak matematikus lesz. Mondanám, hogy gyönyörűek is, de a légzéssegítő maszktól nem látszik belőlük semmi. Így azt sem tudom megmondani, kinek az orrát örökölték. Várni kell.
Egyébként benyúlhatok hozzájuk, amikor csak akarok. Sőt ma lesz az első kenguruzásunk Emmával. A mellkasomra fogják tenni, és ott fog pihegni két órán át. Én meg énekelhetek és mesélhetek neki, persze könyv nélkül.
Szigorúak a higiénés szabályok. A fejőszobában is steril minden, a fejéshez is be kell mosakodni. Szerencsére és a védőnőknek hála, beindult az anyatej. Lesz nekik bőven. A nővérek és orvosok szólítottak életemben először édesanyának. Nagyon furcsa volt.
Jah, Emma 970 gramm és 34,5 cm, Izabel 750 gramm és 33,5 cm. Plusz személyiség, merthogy az az inkubátoron is átüt.
2014. 11. 30. – Mindenféléről mesélek a lányoknak. Például arról, hogy mi mindenre való a pitypang és a hópihe. Megígértem, hogy ha nagyobbak lesznek, elmegyünk együtt lányos hétvégére New Yorkba shoppingolni, és színházba is a Broadwayn. Nem tudom, honnan vettem az ötletet, még sosem voltam Amerikában. Meséltem arról is, anya és apa hogyan találkoztak, és milyen csodálatos dolog a szerelem, és csak kicsit kell kitartaniuk ahhoz, hogy részük legyen benne. Apa azt ecsetelte nekik, milyen a naplemente és a napfelkelte, és hányszor fogjuk megnézni őket a föld különböző pontjain.
2014. 12. 2. – Ma a lányok átkerültek egy posztintenzív szobába, messzebb a nővérpulttól, de még közel ahhoz, hogy légzésleálláskor időben odaérjenek. Egy kiadós fulladáshoz idő kell. Harákol a monitor. Nem sietik el a nővérek a dolgot. Odaszólnak, odamennek, inkubátort ráznak, és ha még mindig semmi, akkor megmasszírozzák a hátukat. Persze kézfertőtlenítés és gumikesztyű után. Azt mondják, így tanulnak meg maguktól lélegezni. Amúgy mindenki nagyon kedves. Az első pár napban azt hittem, olyan ez, mint a könyvtárban, csak halkan, meghúzva magamat közlekedjek az inkubátorok közt. De nem. Szeretik, ha hangosan köszönök és megkérdem, milyen napja van a lányoknak. Ez viszonylag gyakran megtörténik. Szorgosan járok kétóránként fejni és napi kétszer kenguruzni. Napi egyszer apjuk is jön kenguruzni, így most már a posztintenzív szobában nagyon romantikusan leszünk meg mi négyecskén. A lányok derűsen elvannak, egy kósza agyvérzésük sem volt, pedig állítólag az nagyon gyakori. Izabel kapott egy enyhe fertőzést, egy nap alatt túl volt rajta. A vérhígítás óta ő is egészségesnek tűnik. Bár most épp arra készítettek fel, hogy a 33. gesztációs hét eléréséig nála kiemelten fennáll a bélgyulladás, bélelhalás veszélye. Azt nem mondták, hogyan lehet ezt kezelni. Rosszat sejtek. Azt is említették, hogy az anyatej csökkenti a bajok valószínűségét. Ilyen szépen mondták. Az apjuk is kezd megnyugodni, már nem kap szívrohamot, ha felhívom, sőt néha kettőt is kicseng a telefonja.
2014. 12. 13. – Tegnap volt az ötödik házassági évfordulónk. Nem mertem emberek közé menni, pedig apjuk romantikus estét szervezett. Féltem, nehogy influenzát vagy vírust kapjunk. Kezdünk kifogyni a gyerekdalokból. Az utolsó trimeszterben akartam tanulni egy párat. Most csak az a három maradt, amire gyerekkoromból emlékszem. Így apjukkal kénytelenek voltunk Metallicára és One Republicra zendíteni kenguruzás alatt. Koramaminak lenni nem könnyű. Sok fantazmagóriáról le kellett mondanom a gyerekdaltanuláson kívül. Se gyerekszoba-berendezés, se bébiruhamosás és -vasalás, se karácsonyi meghitt hastapizás, se pocakfotózás…
2014. 12. 26. – Boldog karácsonyt! Emma kiságyra került! Elérte az 1500 grammot és semmizik. Semmizni annyit tesz, hogy légkörön van. Nincs szüksége semmilyen légzéstámogatásra. Kisrucit hord, fürdethetem és takarója van, és elsajátíthatja az evés tudományát, hogy minél hamarabb elhagyja a gyomorszondát. Évezredeknek tűnik az elmúlt egy hónap. A nagy légzéstámogató maszkot kis szityüre cserélte szépen, lépésről lépésre, aztán jött a légkör. Én megtanultam inkubátorban pelenkázni, sőt az apjuk is. Hihetetlen, hogy drukkoltunk az első pár napban a szurokkakának, aztán tessék: most megállíthatatlanul jön belőlük, aminek jönnie kell. Izabel még inkubátorban, vagy ahogy apa mondja, űrhajóban van. Vannak, akik üvegpalotának hívják, végtére is hercegnők cseperednek benne. Egyre nehezebb a benti élet. Szobatársak jönnek és mennek. Nem tudja az ember, mire számíthat. Szerencsére a kiságyas korszakban már mindig itt lehetek és nézhetem őket. Lassan mesekönyvünk is lesz.
2014. 12. 31. – Szilveszter! Mivel a nap 24 órájában lehet kenguruzni, úgy megyünk át az újévbe, hogy mindkét lány a mellkasomon szuszog. A nővérek és orvosok is üdvözölték az ötletet. Annyira rendesek, mindennap rácsodálkozom. BÚÉK!
2015. 01. 06. – Izabel kiságyon. Éppen elérte az 1500 grammot, vagyis megduplázta a születési súlyát. Bélgyulladásnak se híre, se hamva. Még egy kicsit szorítok, hogy biztosan megússzuk. Most már mind a ketten kisruhában. Közelebb húztuk a kiságyakat egymáshoz, ne legyenek olyan távol egymástól. Valamelyik nap egy ágyba is tehetem majd őket. Nagyon hiányozhatnak egymásnak, hiszen a pocakban töltött 26 hét alatt egymáshoz szoktak. Emma sokszor felsírt, ha Izabelnek leállt a légzése, mintha előre szólt volna, hogy ami most jön, az nem játék. És tényleg, ahányszor Emma jelzett, mindig be kellett nyúlni Izához. Hihetetlen ez az egypetéjű iker dolog. Azt mondják, ha Iza is megtanul enni, mehetünk haza. Amilyen jól vagyunk, akár hamarabb is, mint hogy a 2000 grammot elérje. Nagyon jó lenne. Minden nappal kevesebb az energiám és fogy a türelmem. Néha már-már állatiasan viselkedem. Hiába, a konstans alváshiány kicsinál. A sok fertőtlenítés miatt pedig a kezemen már nincs bőr, kilátszik a hús a bütykökön. Mindegy, értük megéri. A nővérek még mindig nagyon kedvesek, nem veszik rossz néven, hogy én egyre kevésbé. Hogy csinálják?
2015. 01. 11. – Ma meghalt egy baba. Nagyon pici volt, alig élt egy hetet. Láttam a szobánkból, ahogy a főorvos megmondja az anyának. Megszakadt a szívem. Közben Emma a kezemben volt, és megállíthatatlanul jöttek a könnyek. Az egész PIC sötétbe burkolózott és elcsendesedett. Hosszú órákon át, míg a szülők elbúcsúztak a kicsitől, senki sem pisszent, kenguruzni sem lehetett. A nővérkék is úgy siratják, mintha sajátjuk lett volna.
2015. 01. 20. – Kész, vége, eltörött a mécses. Ma csak ültem az ágyon, és ok nélkül zokogtam a tenyerembe. Pedig a lányokkal minden rendben, Izabelnek több időre van szüksége az evéshez. Emma már rég lejött a monitorról, csak légzésfigyelője van, olyan, amilyen otthon is várja.
2015. 01. 30. – Hazajöttünk. Életem leghosszabb autóútja volt, nemcsak a szokásos budapesti dugó miatt. Folyamatosan azt figyeltem, lélegeznek-e. Olyan sápadtnak tűntek a napfényben. Ennyi volt. 2 nap szülőszobán, 70 nap PIC-en. Az influenzaszezon miatt pedig legalább egy hónap házi karantén vár ránk.
2015. 02. 13. – Ma rám tört: hiányzik a PIC! Nem azért, mert ott annyian és annyit segítettek, pedig de. És nemcsak azért, mert a Honvédkórházban töltött idő életünknek, mint család, legbensőségesebb időszaka volt, hanem kifejezetten azért hiányzik, mert sallangmentes volt. Úgy hiszem, amikor a danse macabre-t az ember szeme előtt járják, az vagy pánikot kelt, vagy megvilágítja az élet valódiságát.
2015. 06. 23. – Senki nem mondta, hogy azért küzdöttünk ennyit, hogy elkezdhessük a valódi strapát. Isten hozott állandó pelenkázás, másfél órás etetés, éjszakai műszak – duplán! Semmire sincs időm, még mindig három dalból áll a repertoár.
2015. 11. 10. – Majdnem egy év telt el. Rengeteg kontroll, vizsgálat. Minden hónapra jutott belőlük. A lányok teljesen egészségesek, még a szemük is tökéletes. Amikor anno a PIC-en el-elkottyantották, hogy Izabelhez csak lutriból tolták át az inkubátort, hátha életben marad, még hittük is, nem is, hogy a dolgok rendben lesznek. Ma pedig mindent a korrigált koruknak megfelelően csinálnak, sőt. Mi meg minden új attrakciójuknak úgy örülünk, mintha a nappaliban szivárványszínű unikornisok csillámport szórnának szét.
November 17. a koraszülöttek világnapja
