Konzerválni, és nem restaurálni!

Nietzschét is meghallgatva (A történelem hasznáról és káráról), a műemlékvédelem két kiemelkedő teoretikusát, Georg Dehiót és Alois Rieglt megértve leszámoltak a historizmussal és a műemléki purizmussal. Az új szemlélet mesterséges (épített és természeti) környezetünkben, a ránk maradt emlékekben a történelmi fejlődés dokumentumait értékelte. E fejlődés nyomainak megőrzését és – amennyiben lehetséges – kibontakoztatását tekintette a műemlékvédelmi beavatkozás fő feladatának. A nálunk is többé-kevésbé működőképesnek bizonyult új felfogás jelmondata: „Konzerválni, és nem restaurálni!” Erre Nyugat-Európában konzisztens jogrendszer és joggyakorlat épült, s ezen keresztül ez a szemlélet az általános esztétikai kultúra és a műemlékgondozás (Denkmalpflege) részévé és (a mindig szük­séges kompromisszumokkal) tartós trenddé válhatott.

Ezt borította fel nálunk az 1990 után ránk köszöntött, de minden jel szerint több tekintetben meg nem ­értett szabadság új rendje. Az alapprobléma azonban ­régi és mély, a magyar műemlékvédelem történetének része, de kívül esik a szűk értelemben vett szakmán. Nem új ugyanis az a „sajátos helyzet, hogy egy politikai garnitúra esztétikai ítélete egy kiemelkedő jelentőségű történelmi épületegyüttes különböző létállapotai tekinteté­ben állít fel osztálysorrendet”. Így volt ez a magyar műemlékvédelem fénykorában, a szocializmusban is, csak akkor a politikai garnitúra esztétikai ítéletét sajátos csillagállásoknak köszönhetően olyan emberek határozták meg, mint Fülep Lajos vagy Dercsényi Dezső.

Ebből azonban a szociológiai összetételében gyö­keresen átalakított dolgozó nép nem sokat vett észre, legfeljebb azt, amit Huse állami erőszaknak nevez. Akkor a műemlékekhez való viszonyunkat is a mindenható (párt)állam határozta meg megkérdezésünk és meghallgatásunk nélkül, mert ő akkor hivatalból jobban tudta, mire van szükségünk. Vagyis az évtizedeken keresztül magas színvonalú, valóban korszerű, innovatív magyar műemlékvédelem, amely nemzetközileg is ütőképes szakembergárdát nevelt fel (a cikkben idézett Lővei Pál is ennek egyik kiváló képviselője), nem rendelkezett Európa fejlett vidékeiéhez hasonló szilárd társadalmi háttérrel, valós legitimitással, ezért ne csodálkozzunk, de persze azért ne is fogadjuk el, ha ma sajnos „néhány köztisztviselő és politikus döntötte el, hogy az 1890-es évek előbbrevalók az 1960-asoknál, a régi »szebb«, avagy értékesebb volt, mint az új. Az újat lerombolják, a maradéktalanul elpusztult régit pedig újraalkotják.”

A szerző művészettörténész, 1998–2000 között az Országos Műemlékvédelmi Hivatal elnöke