Elkerülhetetlen volt az állam fokozott szerepvállalása az oktatás fenntartásában és működtetésében. Azonban amit létrehoztak, ellentmond minden észérvnek. Nincs olyan szakmai szempont, mely egy ilyen behemót intézmény létalapját igazolná. A politikait kivéve. A Klik kiagyalói okkal gondolták, hogy a közoktatás egy kézből való irányításának kiváló eszközét teremtették meg. Egyvalamit azonban mégis figyelmen kívül hagytak, a rációt.
A Klik fennállásának alig másfél esztendeje alatt hibát hibára halmozva, több tízmilliárdos hiányt termelt. Ezt nem lehet – kizárólag – vezetésének esetleges személyi alkalmatlanságára fogni. Valójában nincs olyan ember, aki ezt a böszme monstrumot eredményesen tudná irányítani. A megoldás keresésekor nem lehet visszatérni a kizárólagos önkormányzati modellhez sem, a titok nyitja – mint már annyiszor – az arany középút.
Azoknak az önkormányzatoknak, amelyek képesek ellátni az iskolafenntartás és működtetés bonyolult – és egyáltalán nem olcsó – feladatát, vissza kell adni eredeti jogosítványaikat. Ott, ahol erre nem képesek, továbbra is szükség van az állami feladatvállalásra. Az intézményvezetők helyzete és kinevezésük kérdése napi szinten befolyásolja minden iskola működését.
A nemzeti köznevelési törvény igazgatókkal kapcsolatos szabályozása minden jogosítványt elvesz, amelynek alkalmazásával sikeressé tehető egy intézet. Nem dönthet pedagógusok felvételéről, és nincs jogköre az esetlegesen alkalmatlanok eltávolítására sem. Nincs beleszólása a gazdasági ügyekbe, és megbízása kérdésében indifferens az általa vezetett pedagógusok, a szülők, diákok és a munkavállalói érdekképviseletek véleménye.
Sorsáról a politika dönt, akár minden érintett akarata ellenére, mint ahogy történt ez jó néhány helyen az elmúlt hetekben. Ennek abszurdumából lett elege a szülőknek, diákoknak és a pedagógusoknak is néhány nagyvárosban, ahol közös fellépésük távozásra kényszerítette a hatalom kegyeltjét. A pedagógus-életpályamodell bevezetésével régi álmát valósította meg a kormányzat.
Ez már napirenden volt az előző Orbán-kormány regnálása alatt is, csak akkor a választók döntése nyomán nem kaptak lehetőséget a megvalósításra. Most megtették. Igaz, hogy ez csak nevében azonos az eredeti elképzeléssel, de itt van. Sokan örültek, hogy végre a pedagógus is tudhatja, milyen életpálya befutására van lehetősége. Mi az, amit meg kell tennie, s hova juthat el, ha eléggé becsvágyó.
Mindezt összekötötték egy – nagy ívűnek mondott – béremeléssel. Tagadhatatlan, a pedagógusok anyagi megbecsülése mélyen a tolerálható szint alatt volt. Mi hát a probléma ezzel? Van néhány. A pedagóguspályára kerülés feltétele a diploma megszerzése.
Sajátos „megoldásként” (hungarikum?) a megszerzett diploma nem biztosít egyenes utat a tanári pályára, a lelkes pályakezdőt – szakmai alkalmatlanság okán – rövid időn belül kétszer is elküldhetik a katedráról, hiszen nem elég – a diploma megszerzését követően – gyakornokként helytállnia annak érdekében, hogy pedagógus 1. kategóriába kerüljön, onnan – hét éven belül – kötelező továbbkatapultálnia magát a pedagógus 2-be.
Ha valamelyik nem sikerül, akkor megszüntetik a munkaviszonyát. Öt év egyetem, két év gyakornoki státusz, és (max.) hét év pedagógus 1. Tizennégy év. Vonzó perspektíva a tanárképzésbe bejutásra pályázóknak. S hogy mi a szakmai alkalmasság legfontosabb bizonyítéka? Hát a portfólió! Kitöltve, letöltve, feltöltve… Persze ne feledkezzünk meg annak a néhány órának a megtekintéséről sem, melynek alapján „megállapítható”, hogy ki milyen pedagógus.
A pedagógus 2-ben viszont akár élete végéig „lébecolhat” a pedagógus, innen már nem kell továbblépnie. Lehet, de nem muszáj. Már csak azért sem, mert a mestertanári és kutatótanári státuszba kerülés a napi osztálytermi munka mellett – fizikailag – nem lehetséges. Egyszerűen nincs rá idő.
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor szólni kell a pedagógusok munkaterhelésének indokolatlan növeléséről is. A kormányzat ügyes demagógiával fordította a pedagógusokkal szembe a társadalmat, mondván, túl keveset dolgoznak, túl keveset foglalkoznak a gyerekekkel, „óraadó tanárok”, akik kötelező óráik után menekülnek az iskolából. Ez természetesen valótlan állítás, hisz egy 2010-es felmérés bizonyította, hogy a pedagógusok átlagos munkaidő-terhelése (heti 51 óra) jóval meghaladta a munka törvénykönyve által elvárt negyven órát.
Az új típusú munkaidő-szervezés ezt drasztikusan megnövelte, s a jelentősnek mondott béremelést egyszerű bérkompenzációvá degradálta. Félreértés ne essék, az életpályamodell hasznos dolog. Ez azonban nem az. Elképesztően rossz helyen van a gyakornoki időszak, továbbra sincs adekvát módszer a szakmaiság megállapítására, és a megnövelt munkaterhelés – mára már bizonyíthatóan – kontraproduktív.
A tankönyvellátás rendszerének szétverésével a kormányzat, azon kívül, hogy nemzetinek mondott baráti köröket jutalmazott biztos megrendelésekkel, páratlan hátraarcot hajtott végre. Amiről a napokban a szakminiszter beszélt a Polgári Gondola hajóút megnyitóján – „úgy szeretnénk az ország hagyományainak tiszteletét, azok ismeretét erősíteni a következő generációkban, hogy közben a legmodernebb tudást kívánjuk nekik adni” –, szép gondolat.
A tények azonban a miniszter kijelentésének ellenkezőjéről tanúskodnak. Mindenesetre sajátos, hogy valaki saját eszme- és gondolatvilágát – a legmodernebbnek állítva be – egyedül üdvözítőként erőlteti rá a társadalomra. Nem hagyhatjuk szó nélkül a szakmunkásképzés helyzetét sem. A tankötelezettség európai történetének a XXI. században egyedülálló szűkítésével a nemzetinek nevezett köznevelési törvény széles kaput nyitott a szakmunkásképzés felé.
Elvileg. Ennek irányítását azonban odaadta egy arra alkalmatlan szervezetnek és vezetőjének. A miniszterelnök közvetlen környezetéhez tartozó úr által preferált „inasképzés” az eldobható szakmunkások tömeges megjelenéséhez vezet. A közismereti képzés (magyar, matematika, informatika, idegen nyelv stb.) brutális visszaszorítása – jó esetben – a szakbarbárság piedesztálra emelését, rossz esetben (s legyünk reálisak, ennek van nagyobb esélye) a tanulásra, átképzésre képtelen munkanélküliek tömeges megjelenését vetíti előre.
Ennek társadalmi, kriminalisztikai következményei beláthatatlanok. A közoktatás közneveléssé silányítása, a pedagógus szolgává degradálása, a tudáshoz való hozzájutás drasztikus korlátozása szerves része a hatalomkoncentráció folyamatának. Dolgozatomban mindössze néhány pontot elemeztem, de a gond ennél sokkal nagyobb.
Elengedhetetlen, hogy a köz oktatásában, nevelésében szerepet vállalók – mindannyian, és nem ócska hatalmi prioritások alapján kiválogatva – egy közös asztalnál helyet foglalva, a helyzetet józan realitással szemlélve, végre olyan irányba fordítsák a közoktatás hatalmas, ám törékeny hajóját, amely közmegegyezésen alapul, s valóban a köz érdekeit szolgálja. Erre a nemzeti köznevelési törvény nem alkalmas. Meg kell változtatni.
A szerző a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
