Kormányközeli értelmiségi körökben népszerű (és aktuális) gondolatsíkidom a nyugati civilizáció vészes gyorsaságú degenerálódása, a nyugati ember elpuhulása, elhitványulása, mintegy elkoncsitavursztosodása. Apokaliptikus látomásaikban gyakran jelenik meg a nyugati ember puhány, gyenge, rózsaszín bőrtangás marxista filozófusként, míg ellenfele erős, életrevaló, mondjuk egy félmeztelen, férfias, robusztus Putyin, aki hatvanpluszosan is fél kézzel, szőrén üli meg a szibériai kardfogú bábuskát.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindez tőrőlmetszett szellemi kútmérgezés, őspatkánykórral vegyes sárkányfogvetemény, de ilyenkor, kánikula idején, mégis hatalmába keríti az embert olykor-olykor az érzés, hogy mégiscsak rossz irányba tart a törzsfejlődés, már ami a civilizált emberrel kapcsolatosan tekintetében. Érintőleg.
Mást ne mondjak, a Homo sapiensnek hozzávetőleg ötödmillió éves történetéből 199 990 évig láthatóan semmi baja sem volt azzal, hogy időnként, mérsékelt égövön max. egy-két napig akár 25 Celsius-fok feletti napi középhőmérsékletet is el kell viselnie. Erre az emberi test alkalmas, azt a bizonyos ötödmillió évet nyugodtan nevezhetjük proven track recordnak, nem is beszélve arról a nem elhanyagolható apróságról, hogy az emberiség az első százezer évét kizárólag Kelet-Afrika síkságain éldegélte le, márpedig ott még a globális fölmelegedés előtt is melegebb volt annál, mint ami most a Nagykörúton van.
