Hát ismét összehozott bennünket a balsors: a nejlonzacskós urat meg engem. Évek óta üldöz, és mivel gyakran fordulok meg koncerttermekben, átlagosan félévente bizonyosan hatótávolságán belül kerülök. Kezében egy ezeréves szatyor, amelyben többnyire 1 db CD vagy műsorfüzet található, és ő környezete valamennyi rosszalló pillantása, szünetbeli csípős megjegyzése és határozott kérése ellenére egész hangverseny alatt fogdossa, gyűrögeti eposzi jelzővé súlyosbodott zacskóját. Képes elnyomni egy wagneri nagyzenekart is, nemhogy Kurtág Kafka-töredékeit. Legutóbb emelte a tétet: folyamatosan orrot fújt, majd a használt zsebkendőit következetesen belepakolta a nejlonba, hogy pár perc múlva újra kivegye őket, és vagy tovább fújjon, vagy hangos szóval a mellette ülő, állandóan köhögő-szipogó feleségének kínálgassa.
Vicces is lehetne, de nem az. Amit csinál, semmivel sem különb, mint a meccs címszóval autókat meg jelzőlámpákat szétverő futballhuligánok barbársága: nap mint nap emberek tucatjainak koncertélményét teszik tönkre a hangversenyhuligánok. A csörgős-zörgős ékszerekkel teleaggatottak, akik a nyitánytól a fináléig úgy forgatják körbe fejüket az Operában, mint a galambok a vásárban. A hörghuruttal koncertre járók, akik nem arról tehetnek, hogy köhögniük kell – hanem hogy ennek ellenére elmennek a hangversenyre. Ismerik azokat, akiknek le nem némított telefonjáról Beethoven Ötödikje szól teljes hangerővel a Mozart-koncert kellős közepén? Meg akik az első meghajlás pillanatában felpattannak, és taps nélkül, hanyatt-homlok rohannak parkolóba, villamoshoz? Vajon hány ráadástól fosztották meg az utóbbi évben Magyarország koncertlátogatóit?
És a másik oldal: néhány éve volt két viszonylag drága jegyem egy koncertre. Napok óta köhögtem, mindent elkövettem a gyógyulásért, de világosan látszott: hacsak nem akarom a teljes Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem élményét tönkretenni, ebből nem lesz koncert. Lerohantam az alsó szomszédhoz, hogy nekiajándékozzam a jegyeket, ő pedig sírásra görbülő szájjal azt mondta, ne haragudjak, de nem mehet: hagymát evett. Egy pillanatig azt hittem, viccel. Aztán felrémlett életem legborzalmasabb operapremierje: amikor a szomszéd tátott szájjal nézte végig az Eötvös-darabot, én pedig, köszönhetően a belőle áradó haltetemszagnak, a fejem köré csavart sálban. Ilyenformán már nem is tűnt paranoiásnak a szomszéd.
