Félő, hogy valami baj van Nagy Ádám, húszesztendős válogatott futballista identitásával. A megnyert magyar–norvég meccs utáni eufóriában egészen megfeledkezve magáról azt találta mondani a tévé kamerájába, hogy „gratulálok a norvégoknak is, a szívüket kitették a pályán ők is. Az egyik csapat a pokolba megy, a másik a mennybe, ilyen a play-off. Most mi mentünk a mennybe".
Ezt mondta Nagy Ádám, a csapat újonca, miközben az egész ország ünnepelte a győzelmet, amin a norvégok kigúnyolását is kell érteni. Akiknek, olvasom a sportlapban, akkora arcuk volt, hogy csak oldalazva tudtak bemenni a Groupama Arénába. S egyáltalán: amióta győztünk, azóta a norvég nyavalyás, halszagú, heringzabáló nép, amelynek éppúgy az ölébe hullott a tengeri olaj, mint fekáknak a fáról a banán, ám ezúttal hiába is arcoskodtak, szétnyomtuk őket, mint a szart. És akkor ebben az örömittasságban jön egy fiatalember, és ahelyett, hogy lebunkózná a legyőzött ellenfelet, gratulál neki.
Azt nem fogjuk most ideírni, hogy tessék, idevezet, ha valaki gyermekkorában nem magyar futballföldön pallérozódott, hanem spanyol és portugál futballiskolában nevelkedett igazi, hús-vér futballedzők és vezetők irányítása alatt, európai környezetben, minek következtében angolul ad interjút brit tévétársaságoknak, miként a német kapitányt, Bernd Storckot sem említjük, aki szintén nem használta ki a győzelem utáni alkalmat, s nem rúgott bele a norvégokba.
