A polgári engedetlenség jelentőségét rokonszenvezők és ellendrukkerek egyaránt hajlamosak lebecsülni. „Antiorbánista messianizmus." „Pukli egy szem gyalogjával rárontott a tisztekkel körbevett királynőre. A hősi halált választotta." Ezt írta sajnálkozva Uj Péter. „Egyórás munkabeszüntetés? Ez ám a félelmetes fenyegetés! Ilyen, amikor a nyuszi kezébe kerül a vadászpuska" – gúnyolódott Stumpf András. De lehet-e drámaibb jel a hatalom számára annál, hogy az ártalmatlannak vélt nyuszi is puskához nyúl, a gyalog pedig nem az elvárt játékszabályok szerint lép, hanem váratlanul megtámadja a királynőt? Felfordul a világ rendje. Persze nem győzi le ott és akkor a királynőt sem a nyuszi, sem a gyalog. De kiderül: nem kötelező elfogadni a diktált szabályokat. A mániákus feljelentő, Tényi István ezúttal jobban ráérzett a lényegre, amikor „lázadás előkészületeivel" vádolta meg a szervezőket.
Nem politikai lázadás ez, a résztvevők jó része nem ezt akarja. Maga Pukli sem: „A plasztikai sebésztől nem lehet elvárni, hogy gyógyítsa a rákot." Több is, kevesebb is: morális lázadás. Harc az elrabolt szuverenitás visszanyeréséért. De ha egy politika lényege minden szuverenitás megtépázása, akkor ez a legérzékenyebb pontján érinti.
Az sem véletlen, hogy épp ez a „nyuszi" fogott puskát. A tanárok közvetlen főnökévé a centralizált államot tették, így nem egy közönséges munkaadóval, hanem egyenesen a presztízsét és uralmát védő állammal találták szemben magukat. A végletes központosítás, a közigazgatás rétegzettségének és tagoltságának megszüntetése, az önkormányzatiság likvidálása lecsupaszította és átpolitizálta a viszonyokat. Akinek csak kréta kellett volna, az is az államhatalommal került konfliktusba. A rendszer lábon lőtte magát.
A lábseb persze nem halálos. De ha egyre gyakrabban és többen mondják fel az engedelmességet, az már a szívet találja el, amely a torz rendszerbe vért pumpál. A „törvénytelen" és a „legális" tiltakozások egymást erősíthetik. A tanármozgalom első nagy tüntetésének szervezéséhez kellett a szakszervezeti rutin is, de ahhoz meg a civil kurázsi lendülete kellett, hogy váratlanul erőre kapva országos sztrájkra buzdítsanak a szakszervezetek, amelyek már majdnem belerozsdásodtak a rendszer csikorogva ugyan, de azért illeszkedő alkatrészének helyzetébe. Sándor Mária keserűsége mutatja, mivel jár, ha ez a kölcsönhatás reménytelennek látszik.
Mert hiába nagy a kereslet a hősök iránt (Lakner Zoltán írt itt erről), a monodrámák sem a színházban, sem a közéleti színpadon nem tartanak egy felvonásnál tovább. A Magyar Nemzet publicistájának, Gazda Albertnek igaza van: „Puklira igény van megint... Nem is egyre, hanem sok Puklira." De ha a darab többszereplős, akkor van-e a hivatásos politikának is keresnivalója benne? Jelenleg úgy tűnik, képviselői inkább a nézőtéren tapsolnak. Kevés lesz. Legközelebb jegyet sem kapnak. Az nem lehet, hogy rizikót csak a sokkal kiszolgáltatottabb civilek vállaljanak, és az „amatőrökről" olyan közszereplők mondjanak, mondjunk kritikát, akik még a reggeli kávénkat se kockáztattuk. Újra végig kell gondolni: a rendszeren belül vagy kívül vagyunk-e?
Ez nem csak és nem is elsősorban bátorság kérdése. Valódi dilemma, hogy egy parlamenti párt, mely elvileg törvényalkotó, buzdíthat-e törvényszegésre? Nem ássa-e ezzel alá egy majdani demokratikusabb rend alapjait is? De ha nem akarja legitimálni a rendszert, ülhet-e a parlamentben? Ám kivonulhat-e onnan, ha éppen arra gyűjtött szavazatokat, hogy oda beválasszák, és kilépve megszólalási lehetőségeit is vesztené? Ugyanakkor a pártoknak erkölcsi hitelből még nagyobb a hiányuk, mint a médiatérből. Mindegy, hogy rászolgáltak-e, a politikusokról az a közvélekedés, hogy csak a saját érdekük fontos nekik. A rendszerből kilépő polgári engedetlenség pedig ab ovo erkölcs vezérelte cselekvés, amely a morál nevében vállalja a személyes kockázatot is. Varga Csaba jogászprofesszor a Fidesz (valójában semmilyen személyes kockázatot nem jelentő) kordonbontását akarta megideologizálni, de ettől még a definíciója helyes: „A polgári engedetlenség az erkölcs nevében tett kihívás a joggal szemben." Egy ilyen „erkölcsi bizonyítvány", a „nemcsak beszélek, én is vállalom" magatartásuk a politikusoknak úgy hiányzik, mint egy falat kenyér.
Nincs tökéletes megoldás. A pártok egyik lába a részvételi lehetőségek kihasználására feltehetőleg a rendszer intézményeiben marad. De a másikkal kijjebb kell lépni. Át az eddigi határokon. Nem PR-akcióként, hanem vállalva a kockázatot, lemondva a mentelmi jogról, odaállni a kilakoltatás elleni élőláncokba, a szobrok vagy fák köré, adott esetben nem mozdulni az önkormányzat vagy a Parlament elől, a várható büntetés ellenére (tudom, már könnyen beszélek) szembemenni a házszabállyal, ha kell, kimaradni testületből, leköszönni sarzsiról, bojkottálni gonosz döntéseket és aktusokat. „Erőszakmentes együtt nem működés", ahogy Gandhi módszereit jellemezték. Nem erőszakra buzdít, hanem erkölcsi erőre. Nem pótolja a politikai mondandót, de visszaadhatja annak morális hitelét. A polgári engedetlenség egykori teoretikusa, Henry Thoreau kérdezte: „Hogyan elégedhet meg valaki azzal, hogy csak véleménye van?"
A szerző az MSZP volt elnöke
*
A Fórum rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
