Az említett bizottsági jelentés szerint a korrupció továbbra is az egyik legnagyobb kihívás Európa számára. Egyetlen tagállam sem nevezhető korrupciómentesnek, és a jelenség összesen évi 120 milliárd euró kárt okoz (hogy legyen mihez hasonlítani: ebből a pénzből 12 új paksi atomerőművet lehetne fölépíteni). A dokumentum azt is megemlíti, hogy Magyarország azon államok sorába tartozik – Franciaország, Olaszország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország, Románia és Spanyolország társaságában –, ahol a közbeszerzési korrupció kifejezetten jellemzőnek számít például a közúti és vasúti szállítás, a víz- és hulladékgazdálkodás, a városfejlesztés és közműépítés területén, évente legalább 1,4 milliárd euróval (430 milliárd forinttal) megkárosítva a közösséget.
Az összeállítás több, a korrupció elleni fellépést nehezítő magyar „specialitást” említ.
„Magyarország 2006-ban fogadott el a lobbitevékenységről törvényt. De tekintettel arra, hogy nem tartalmazott visszatartó erejű szankciókat, és kevés gyakorlati hatása volt, a törvényt 2010-ben hatályon kívül helyezték. Jelenleg nincs a lobbistákra vonatkozó nyilvántartásba vételi kötelezettség vagy a köztisztviselőkre nézve olyan kötelezettség, hogy a lobbistákkal való kapcsolatokat nyilvánosságra hozzák, vagy a kapcsolattartásról valamely ellenőrző szervet tájékoztassák.” Azaz Magyarországon semmi sem akadályozza meg, hogy dohánycégek írják a trafiktörvényt, és lex ilyen-olyanok szülessenek, egyes kormányközeli lobbisták személyére szabva a magyar jogrendet.
Vagy: „A közérdekű bejelentésekről szóló törvény számos hiányossággal rendelkezik, például a bejelentést tevők nem védettek az ellenük indított eljárások ellen, ha szakmai vagy kereskedelmi titkokat fednek fel.”
Nálunk tehát egy korrupciós ügy nyilvánosságra hozatalánál a legvalószínűbb és leggyakoribb fejlemény nem az érintett szereplők, hanem a bejelentők tüzetes vizsgálata, meghurcolása, perbe fogása, ahogy azt az ezermilliárdos áfacsalással a nyilvánosság elé álló Horváth Andrásnál is láttuk. (És amiről személyes tapasztalatom is van: az országos zöldhatóságnál zajló intézményesített korrupciót alátámasztó információk publikálását követően nem a később az ugyancsak általam feltárt nyelvvizsga- és diplomabotrányába végül belebukó Tolnainé ellen, hanem ellenem indított nyomozást a rendőrség.)
Aki türelmesen végigböngészte az év elején kiadott jelentést és abban a Magyarországgal foglalkozó említéseket, aligha csodálkozhatott azon, hogy a külvilág az eddigieknél egyértelműbb fellépést várna a magyar kormánytól a korrupcióval szemben. A figyelmes olvasónak az is feltűnhetett, hogy a dokumentum csak 28 fejezetből áll (mindegyik rész egy-egy tagállammal foglalkozik), és – ahogyan a Transparency International is megállapította – hiányzik a 29., az EU-intézményrendszer korrupciójával foglalkozó fejezet. Pedig lássunk világosan: a korrupció az uniós bürokráciában is jelen van. Meglehetősen hézagos az összeférhetetlenség és a lobbizás szabályozása, a jogalkotás folyamata átláthatatlan, az EU-támogatások odaítélését és felhasználását pedig szintén körüllengi a korrupciógyanú. Az ez elleni fellépés hatékonysága pedig finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után. Az unió csalás elleni hivatala, az OLAF 2012-ben 60 millió euró éves költségvetéssel nagyjából 100 millió euró korrupt módon kifizetett EU-s forrást tudott visszaszerezni. Ez az összeg a harmada az egy szem M4-es autópálya építési költségének, amelynek arcátlan túlárazása miatt én magam fordultam az OLAF-hoz még a tavasszal, és amely ügyben az OLAF nem volt hajlandó vizsgálatot folytatni.
Amikor májusi megválasztásom után hozzáláttam az EP-képviselői portfólióm összeállításához, Magyarország még nem a kormányzatot átszövő korrupció híreivel szerepelt az európai sajtóban. Ugyanakkor egyértelmű volt, hogy az antikorrupciós tematika a frakciók szintjén nincs lefedve, miközben egy Kelet-Európából érkezett zöldpárti (vagyis nem valamelyik nagy és gyakran a korrupciós ügyek által érintett pártcsalád frakciójában ülő) politikusnál nem nagyon képviselhetné senki hatékonyabban ezt a témát. Azóta bekapcsolódtam az EP történetének első antikorrupciós frakcióközi munkacsoportjának megalapításába. Elkészült és már a gyakorlatban is működik a képviselői honlapom uniós vonatkozású korrupciós ügyek anonim bejelentésére szolgáló felülete. A saját stábomat antikorrupciós szakértőkkel erősítettem meg, és együttműködést alakítottam ki a témában illetékes civil szervezetekkel Brüsszelben és Budapesten egyaránt. Lépéseket tettünk egy olyan európai alap felállítása érdekében, amely a tényfeltáró újságírás számára biztosítana pénzügyi és szükség esetén jogi hátteret (ezzel kapcsolatban a bizottság már készíttetett megvalósíthatósági tanulmányt, amelyet most nagy erőkkel igyekeznek elhallgatni, de nem fogjuk hagyni). Dolgozunk az időnként a szendergő Csipkerózsika benyomását keltő OLAF felélesztésén és egy olyan európai főügyészség felállításán, amely az uniós forrásokkal kapcsolatos bűncselekményeket vizsgálhatná, lehetővé téve a gyanúsítottak elleni vádemelést a tagállamok bíróságain, akár a jellemzően permanens érdektelenséget mutató tagállami ügyészségek feje fölött is. (És amelynek a létrehozatalára vonatkozó szándékot a magyar kormánytöbbség parlamenti határozatban ítélte el. Ők nyilván tudják, hogy miért fájna nekik annyira egy hatékony korrupcióellenes szervezet.) Emellett pedig – írásbeli kérdések és parlamenti megszólalások formájában – számos olyan magyar vonatkozású ügyet igyekeztem felvetetni az EP és a bizottság napirendjére, amelyeknél az uniós támogatások eltérítése miatt vélhetően jelentős kár érte az európai adófizetőket és a magyar államot.
Terveink között szerepel az év elején publikált antikorrupciós jelentésre támaszkodva kezdeményezni egy átfogó európai antikorrupciós stratégia elkészítését. Az első visszajelzések a témával foglalkozó képviselőtársaim, szakértők és EU-s köztisztviselők részéről pozitívak, de persze még hosszú az út a megvalósításig.
A korrupció elleni küzdelem nem csak azért fontos, mert felháborít bennünket, ha a verejtékkel megkeresett jövedelmünkből befizetett adónkkal úgy bánnak a döntéshozók, mint a Csáky szalmájával. Hanem azért is, mert meggyőződésem szerint a magyar korrupció olyan méreteket öltött és olyan intézményesültté vált, hogy immár nem pusztán egy működő (gazdasági-politikai-társadalmi) rendszer bosszantó kísérőjelensége, hanem a rendszer maga. Magyarország kormányzását ma már csak a korrupciós mechanizmusokon keresztül lehet megérteni. Ez a végső motiváció a kormányzati döntések mögött, maga az ország kormányzása vált zavaró kísérőjelenséggé a korrupciót kézben tartó csoportok tevékenysége során. A korrupció megfékezése egyben ennek a végtelenül cinikus, autokratikus és antiszolidáris rendszernek a végét is jelenti. Ahhoz azonban, hogy hitelesen léphessünk fel a magyar kormányt teljesen átitató korrupcióval szemben, akkor sem szabad becsukni a szemünket, és félrefordulnunk, amikor más tagállamok vagy az unió maga bizonyul érintettnek. Nem elég – teljes joggal – simfelni a korrupt magyar kormányt, de olyan európai szabályozó- és intézményrendszert kell létrehozni, amely hatékonyan száll szembe a korrupcióval, történjen az Rómában, Brüsszelben vagy Budapesten. Semmi sem tud hatékonyabban véget vetni a korrupcióra épülő orbáni magyar modellnek.
A szerző EP-képviselő, PM.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
