Azóta kiderült, hogy 1. az erőszak (többszörösen) megtörtént, 2. az áldozat él, de még a fia elől is titkolta a történteket, 3. akik ítélkeztek, kíméletesek voltak, 4. az áldozat nevelt lánya egy cipészmesternek, akit meg is vertek vagy verettek azért, hogy vonják vissza a feljelentést, 5. a 41 kilós áldozat számára nem volt kegyelem, moccanni sem bírt, amikor megerőszakolták, 6. az igazság kiderült, 7. a „valami nőügy” brutális erőszakot takar, 8. az úszósport vezetőit is megdöbbentette, hogy a Kádár-rendszer élsportolói tettük elkövetése után fényes karriert futhattak be.
Kérdés: mi volt igaz abból, amit Gyárfás Tamás mondott?
A hölgy (sajnos) már nem él, ez volt kezdetben a kulcsmotívum. Ami a széles körű önfelmentést lehetővé tette. Nádas Péter szerint a történetek évezredek óta három dologról szólnak. A születésről, a szerelemről és a halálról. A halál nem tréfadolog,
itt viszont az történt, hogy Gyárfás nyomában többen is elkezdtek önfeledten poénkodni.
Az uszodai pletykákba mániásan kapaszkodó Aczél Endrét végképp nem értettem, Friderikusz Sándorra viszont felkaptam a fejem, mert azzal állt elő, hogy amiről keveset tudunk, arról voltaképp nem szabad beszélnünk. Azért kárhoztatta az újságírókat, a publicistákat, a szakembereket és a kommentelőket, hogy „beszálltak a magyar úszóválogatott volt szövetségi kapitányának meglincselésébe”.
Itt már szó sem volt az áldozatról. Megjelent viszont a nem mindenben tökéletes, de neves nagyság, akinek pályaíve előtt hasra kell esni.
Egy ilyen pályaív értékelésekor nem szükséges számba venni, hogy a „kapható” áldozatot ketten lefogták, hogy a harmadik meggyalázhassa. Huncutkodás volt ez csupán, bocsánatos bűn, ilyen és ehhez hasonló történetek keringtek a táborban gyerekekkel erőszakoskodó tévésről is. Micsoda pompás szakember lett belőle, született tehetség! Hogy lehetne valakit megítélni a fiatalkori botlása miatt!
A 73 éves Takáts Zsuzsanna hiteles felbukkanása egy csapásra megváltoztatta a suttyó narratívát.
Hirtelen világossá vált, miért bíztak Kissék abban, hogy már nem él. Megmosolyogtató volt a bulvárkörnyezet, amibe bekényszerítették, de ez még mindig bocsánatosabb, mint a nyilvánvaló gaztettet bagatellizálni. A drámai interpretáció tartalmát könnyű volt megérteni, a nyakas hazudozás értelmét vesztette. A történet megtelt személyességgel, a mindig ügyesen mesterkedő Gyárfásék balszerencséjére ettől kezdve nem valami elvont áldozattal szemben kellett fellépni (Bánáti János mozgósításával, a „koncepciós” pert értelmező új per kilátásba helyezésével), mindenki láthatta, hallhatta a hús-vér nőt, akit egykor megtámadtak. Mintha a 41 kilós gimnazista mesebeli hősként tért volna vissza, hogy igazságot tegyen.
Az erőszaktevőknek ott volt a pénz, a csillogó siker, amit összesöpörtek hosszú és dicsőséges életük során. A felejtés gyorsan életük része lett, a hajdan befolyást, tekintélyt, közfigyelmet maguk mögött tudó „élsportolók” annyit voltak képesek kinyögni a főnixmadárként feltámadó Takáts Zsuzsanna láttán, hogy ha él, az jó (nekik! hát persze, hogy nekik!), mert akkor most kiderül(het) a teljes igazság. Mondták ezt azok, akik úgy élték le az életüket, hogy egy percig se gondoltak az áldozatukra. Hiszen egy nappal a történtek után „rámentek” egy másik lányra. Már akkor sem izgatta őket a tegnapi nő, akinek utálkozva idegnyugtatót adtak, és azt tanácsolták, hogy mossa le magát ecetes vízzel.
A legszebb az egészben az, hogy Takáts Zsuzsanna leiskolázta a sors kegyeltjeit,
és azt is láttuk, hogy otthonosan mozog a pszichológiai hadműveletek világában is. Tudott például örülni a Kiss-tanítványok úszósikereinek, mondta, és erre az embernek azért leesett az álla. Egy másik állítása is telibe talált. „Sokat gondoltam Kiss családjára, hiszen egy ilyen bűnnel ennyi év után sem jó szembesülni, sajnálom is őket. A kétely biztosan felmerül ezek után a gyerekeiben a történtek után, hisznek neki, mert az édesapjuk. De a kétely ott lesz.” Ő volt az egyetlen, aki felmérte, hogy ennek a kegyetlen történetnek a nyilvánosságra kerülésével mások is súlyosan megsérülhetnek.
Pozitív fejlemény, hogy a bocsánatkérésbe torkolló, fordulatokban gazdag történet során tudatosult a társadalomban – vajon van-e értelme használni ezt a hatvanas évekbeli megfogalmazást? –, hogy a bántalmazottnak mindenféle korban támaszra van szüksége. Itt, annyi tisztázatlan állítás nyomán fogalmazódott csak meg, hogy nincs azzal a dolog elintézve, ha valaki leüli a büntetését. Az is beigazolódott, hogy más a gyengét maga alá gyűrő erőszak akusztikája ma, mint tíz-tizenöt vagy éppen 55 éve, az internet jóvoltából többen el tudják mondani a véleményüket, és
nem segít a megkövesedett tekintély. Kiss Lászlót sem mentette meg az, hogy Egerszegi Krisztinából olimpiai bajnok lett a keze alatt.
Más tehát az erőszakkal kapcsolatos hozzáállásunk, mint korábban, de azt még nem tudjuk elmondani, hogy a bántalmazott nő könnyebb helyzetben lenne, mint korábban. Renner Erikának, akit a vád szerint egy magas kapcsolatokkal bíró tekintélyes orvos öntött le lúggal, emberfeletti mutatványt kellett azért produkálnia, hogy ügye ne sikkadjon el, és megmaradjon az esélye annak, hogy a bűncselekménnyel vádolt férfi a bíróság elé áll. Hány olyan „kikapós” áldozat lehet ma is köztünk, akinek nem hisznek, amikor a hatóságok segítségét kéri?
Az erő mindenhatóságát sulykoló politikai gondolkodásról ne is szóljunk.
Hogy lehet úgy fellépni az erőszak ellen, amikor azt látjuk, hogy az erősek a gyenge ellen ma is azt a technikát alkalmazzák, amit Kissék tettek az áldozatukkal?
Amikor a demonstratív túlerő mindent visz, hogyan lehet garantálni a gyöngék védelmezését?
Amikor Kiss László a kézenfekvő bocsánatkérést szerdán kipréselte magából, és egy pillanatra abban lehetett reménykedni, hogy ez a Nemzeti Sportuszodában, de sokkal inkább a régi Magyarország langyosan bugyogó mocsarában lejátszott gyalázatos „parti” hozzásegíthet bennünket a hétköznapi erőszak elleni általános fellépéshez, megjelent a színen a hat héten át kushadó magyar politika.
És miközben leverték Százhalombattán az uszoda faláról Kiss László nevét, Kósa Lajos elkezdte értelmezni a versenysportban meglévő erőszak természetét.
Ami éppen azt is jelentheti, hogy menthetetlenek vagyunk.
Hol járunk most? Kiss László már nem díszpolgár, nincs róla elnevezett uszoda, és megtette, amit megtehetett volna a legelején: büszkeségét leküzdve bocsánatot kért. Mert kezdi megtanulni a leckét. Most már az a kérdés, hogy a sok nagy csatát megnyert válogatott úszók a bukóforduló után megértették-e, mi történt velük a röpke hat hét alatt. Sokáig úgy tűnt, fogalmuk sincs arról, hogy a bűnhődés bonyolultabb dolog, mint a medence. Itt már nem lehet benyúlással nyerni.
