A friss Heti Válasz hasábjain a lassan állandó külső munkatárssá váló Schmidt Mária újabb óriásesszével gazdagítja az egyetemes kultúrtörténetet. A látszólag a Sorsok Házát és a magyar holokausztemlékezetet tárgyaló nekifutás egyfelől szívet tépő tónusban és kíméletlen részletességgel számol be ismét, menetrendszerűen, az üldöztetésről, amelyet a Főigazgatónak a honi és nemzetközi balliberálisok gyűlöletorgiái miatt bő másfél évtizede el kell szenvednie, amiért merő hazafiságból eligazgat például egy tekintélyes méretű állami intézményhálózatot.
 |
| Schmidt Mária múzeuma előtt az égbe indulnak a vonatok Kurucz Árpád |
Őszintén megmondja, hogy azért vette magára még a Sorsok Háza beüzemelését is, mert ha „kibeszéljük” a „múlt tragédiáit”, akkor végre semlegesíthetjük azokat az erőket, amelyek „hazánkat fasisztázzák”. A projekt nemes végcélja tehát az, hogy némely ballibek befogják végre a hazaáruló szájukat. És valóban, saját mártíromságának nyomatékos hangsúlyozásán túl csak ennyit kíván mondani Schmidt: hogy senki ne ugasson bele.
