Kínaiak estek már áldozatul terrormerényleteknek. Általában ártalmatlan turisták, akik belekeveredtek eseményekbe. Volt más kategória is: kínaiakat (hanokat) saját hazájukban öltek meg tibeti és ujgur szeparatisták. Mindezek az atrocitások alighanem kevésbé ütötték szíven Pekinget, mint az IS minapi gyilkossága. A szeparatistákon meg tudták torolni tetteiket, itt és most zavarban vannak.
Tudniillik a kínai politika mind a mai napig szembetűnő közönyt mutatott az iszlamista terror és a mögötte álló politikai erők iránt – ha a gazdasági érdekei úgy kívánták. Ha olajat tudott importálni, ha földet tudott vásárolni, egy cseppet sem érdekelte, hogy valamelyik rezsim „hivatalból” gyakorolja a terrort saját népe ellen. Elvárta, hogy az ő belügyeibe ne avatkozzanak be, cserébe belüggyé nyilvánított minden disznóságot. Ez az üzlet általában működött. A kínai politika haszonelvű és haszonváró (opportunista) volt mindig is; elzárkózott a nemzetközi összefogásoktól, szankcióktól. Minthogy kül- és katonapolitikájának fő iránya a csendes-óceáni térség (benne a Dél-kínai-tengerrel és az azt körülvevő országokkal), soha egy percre föl nem merült, hogy egyre izmosabb haderejét olyan vizekre irányítsa, amely ettől az iránytól távolinak tetszett. Egyetlen kivételről tudok: amikor a polgárháborúba fordult líbiai „tavasz” idején kínai hadihajók jelentek meg az észak-afrikai ország partjainál, s mentettek ki ott dolgozó kínai olajmunkásokat. Nem mintha bárki is rájuk vadászott volna.
Most új helyzet van. Az IS a maga leckéztetési hadjáratába bevont egy kínai állampolgárt is, bizonyos Fan Csing-hujt, meg akarván mutatni, hogy aki az általa ejtett túszokért nem fizet váltságdíjat, az elvész. Már eddig is tudtuk – bár ezeket az alkukat általában elrejtették a nyilvánosság elől –, hogy elég sokan fizettek, s dagasztották ezzel az Iszlám Állam amúgy sem lapos pénztárcáját.
