Ülünk a villamoson, közvetlenül az ajtónál, Fradi-meccsről jövünk a fiammal, azt nem mondanám, hogy teli a villamos, de azért sokan állják el az ajtót. Hajléktalan pár ül velünk szemben, csak villanásnyira látjuk az arcukat, ám ez is elég, hogy egymásra nézzünk, rémlik, mintha már láttuk volna őket valahol. Az Árpád híd felé érve már alig van utas, s akkor megvilágosodunk, hát persze, az aluljáróból a nő meg a párja.
A nő nagyjából tizenöt éve áll az óbudai aluljáró felső lépcsőjénél, tizenöt éve mondja egyre szárazabb hangon, hogy „újságot tessék, újságot tessék", de még sohase vettünk tőle. Tizenöt éve megyünk el mellette naponta, „újságot tessék, újságot tessék", skandálja gépiesen, de mikor a szemébe néznénk, mintha nem volna neki szeme, üres a tekintete. Időnként megjelenik nála egy férfi, mogorva, durva ember, nyáron is jambósapkában jár, gyorsan elhadar valamit a nőnek, aztán továbbáll; hajléktalan asszony sohase marad egyedül.
És most ott ülnek velünk szemben a villamoson, és egymás kezét fogják, a nő kissé a férfi vállára dőlve. Szombat este van, buliidő, nyilván a hajléktalanoknak is jár pihenőnap, alighanem az angyalföldi hajléktalanszállón laknak, s most mennek valahová, ennek megfelelően a megszokott lestrapált ruhák helyett mindenféle színes gönc van rajtuk.
