Abszurd dolgok történnek a szakszervezetek körül mostanában. Nagyjából két éve annak, hogy a hatból három országos konföderáció bejelentette egyesülési szándékát, majd az egyik kihátrált. S hogy a dolog emlékezetes legyen, a tényleges összeolvadást ez utóbbi kétszer is az utolsó pillanatban akadályozta meg. Így nem túl régen felemás szövetség jött létre: ketten, az Autonóm Szakszervezetek Szövetsége és a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége – a saját feloszlásukat kimondva – a Magyar Szakszervezeti Szövetségben egyesültek, a harmadik, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma viszont önállóságát megőrizve és csak félszívvel csatlakozott hozzájuk.
Továbbá: pár napja meg kiderült, hogy Gaskó István, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete Szolidaritás-örökösnek tűnő elnöke több mint negyedszázad után nem kell a dolgozóknak. A tisztújító kongresszuson egyedüli elnökjelöltként indult, a szavazatoknak mégis alig több mint harmadát kapta. Ettől még a nagyobb egység, a Liga Szakszervezetek vezetője maradt, de a kudarc konföderációs vezetőként is megkérdőjelezi a tekintélyét.
Nem járt sokkal jobban Cser Ágnes sem, aki a Magyarországi Munkavállalók, Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének a vezetőjeként próbált megszólalni az egészségügyi dolgozók keddi tüntetésén. Amikor a pulpitusra lépett, a tömeg kifütyülte. Nem fogadták el azt az érvet, hogy azért nem akart csatlakozni a demonstrációhoz, mert „sztrájktárgyalás idején nem veszélyeztethetjük a másik oldal jóindulatát”. Kérdéses persze, hogy akkor mi a fenének ment fel mégis a tüntetés szónoki emelvényére.