Gyorsan változik a helyzet a Közel-Keleten. Pár hónapja az Egyesült Államok és Oroszország még összefogott azért, hogy Iránnal megkössék az atomalkut. Amióta Vlagyimir Putyin parancsára a Szíriába vezényelt orosz légierő elindította a damaszkuszi rezsim stabilizálását, értsd: elkezdte bombázni az amerikaiak által felfegyverzett mérsékelt lázadókat, Washington és Moszkva helyettes háborút vív egymással. Azt is szigorúan a levegőben, ahol nincs jelen az Iszlám Állam. Szárazföldi csapatokat senki sem akar küldeni. Túl veszélyes lenne, közvetlen konfrontációt egyik fél sem akar.
Szíria szétesésével, illetve az Iszlám Állam térnyerésével hatalmi vákuum keletkezett a Közel-Kelet egyik kulcsországában. Sokan az Egyesült Államoktól várják, hogy tegyen végre rendet Szíriában. Buktassa meg Aszadot, verje szét, semmisítse meg a dzsihadista veszedelmet, állítsa meg az eddig legalább 250 ezer halottat követelő vérfürdőt. Az Obama-adminisztráció azonban óvakodik ettől, csodafegyverei, a drónok bevetését sem viszi túlzásba. A helyzetet jól jellemzi, hogy az amerikai légierő lőszerutánpótlást, kézigránátokat dobott le az Aszad-ellenes felkelőknek. Mintha a kormánycsapatok és a terrormilícia legyőzése pont a kézigránátokon múlna.
E visszafogottságot látva rögtön rásütik az Egyesült Államokra, hogy világcsendőrként mennyire impotens. Ne felejtsük el azonban, hogy 2008-ban Barack Obamát a többi között azért választották meg az USA 44. elnökének, mert az amerikai közvélemény jelentős részének elege lett a háborúkból, Afganisztánból és Irakból. A drónokat is csak felderítésre, meg néhány, az Iszlám Államhoz tartozó hadúr levadászására vetik be. De ha valami csoda folytán Obama és Putyin kiegyezne, az is kevés lenne. A véres szíriai sakkjátszma ehhez túl sokszereplős. A regionális hatalmak, Törökország, Irán és Szaúd-Arábia nélkül nincs egyezség, viszont mindegyikük a saját pecsenyéjét sütögeti. Egyik sem bízik a másikban. Az öldöklésnek csak akkor lesz vége, ha kifulladnak.
