Az idegenforgalmi szezon küszöbén hirtelen teljes hangerőre kapcsolt a Balaton-part: kereskedők, önkormányzatok kapnak sikítófrászt a vasárnapi zárva tartás miatt. A Velencei-tónál is megszólaltak, de a Dunakanyarban még hallgatnak, ők nyilván abban a hitben ringatják magukat, evidens, hogy róluk is szó van. Holott semmi nem evidens.
Mást sem látunk hónapok óta, mint azt, hogy a legképtelenebb ötletek bucskáznak egyet, mint a mesebeli herceg, s béka lesz belőlük, vagy fordítva, és olyan sűrűséggel, hogy elveszítjük a fonalat, letaglózva bámulunk egymásra. Hogy ilyen nincs, de van. A sokat emlegetett gépház bőven átlépte a tesztüzemmódot, zavarai privát vizekre sodorták a hatalom hajótestét, a kormányosok egymás szavába vágnak, a kapitány meg úgy tesz, mintha egy másik hajón lenne, amely háborítatlanul suhan a cél felé.
Talán nem fogja fel, hogy a feltorlódó ügyek hullámai hiába érkeznek különböző amplitúdókkal a partra, hiába nem képes analizálni a vihar pontos összetevőit a társadalom, a rázúduló áradatból elege van, a keresztbe-kasul cikázó magyarázatokkal egyetemben. Eddig hiányzott a gátlás, most pedig már gát sincs, amely csillapítaná a közhangulatot. A tiltakozó hullám intenzitása nem adja vissza az elcsigázottak reakcióit, s talán a közvélemény-kutatások sem tükrözik a felgyülemlett dac kritikus mennyiségét.
