Az írás a Népszabadság
2014. 08. 07. számában
jelent meg.
– Szia. Van egy jó hírem!
– Végre terhes vagy?
– Hát, igazából csak nyertem egy díjat.
Ötből két telefonhívás így kezdődött, és ezek csak a közeli rokonaim, akkor mit várhatnék az államtól?
Nemrég hivatalosan is semmirekellőnek bélyegeztek, mert harmincéves koromra nem teljesítettem a háromgyerekes penzumot. Most úgy fest: kevesebb nyugdíjat kapok, ha esetleg így maradok.
Van belőlem néhány tízezernyi Magyarországon: harminc körüli, dolgozó nő, akit agyonszekálnak, hogy mikor esik már teherbe.
Közben mintha elfelejtenék, hogy az is én vagyok, aki beugrik, ha a becsületesen szülő kolléga gyerekét korábban kell hazavinni az iskolából. Akit este fél tízkor is fel lehet hívni, hogy végezzen el egy feladatot – hisz úgyis állandóan a gép előtt ül. Az is én vagyok, aki – megteheti, hát úgyis jól keres – megveszi a rég vágyott ajándékot a rokonok gyerekeinek. (Tudod, a gyed még pelenkára sem elég.) Én vagyok a nő, akinek más célja van az életben: feltalálni, megírni, operálni, áriákat énekelni. És közben adót meg nyugdíjjárulékot fizetni. A nő, aki besegít unokaöccse tanulmányaiba; kölcsönad, ha négygyerekes bátyja megszorul, jótékonykodik, és elviszi a keresztlányát a Hattyúk tavára – na, az is én vagyok.
Nekem, persze, könnyű. Ha nem volnék ilyen megrögzött karrierista, akit velejéig megmérgezett Carrie Bradshaw, már szülhettem volna. Elviekben ugyanis tudok – csak még nem akarok. Ellenben lehetnék, mondjuk, az a nő, aki a hatodik vetélése után azt mondja: elég. Vagy akinek a kislánya hétévesen hal meg rákban, amikor épp a P betűt tanulná az iskolában. Az ő nyugdíját is törttel szorozzák majd? Lehetnék az, akinek terméketlen az imádott férje. Üti-e a hűségeskü a nyugdíjszorzót? Ha tizenhat évesen gázolja halálra a vonat a fiamat, az nyugdíjszempontból ér? Jár-e felmentés, ha endometriózis miatt négyszer vágták fel a hasam?
Lehetnék az a nő is, aki szült, mert elvárták tőle, és egész életében képtelen volt egy kedves szót kinyögni a gyerekeinek. Aki sosem merte bevallani, hogy gyűlöli ezeket a rohadt kölyköket, és inkább alkoholista lett, nem dolgozik tizenkét éve. Az, aki férfiakat fogad a lakásán, s ha a kliens úgy kívánja, kisfiát is bevonja a szexuális játszadozásba. Lehetnék az, aki kicsapja a három gyerekét mezítláb, tetvesen-koszosan az utcára, hogy aztán este pofozva hazavezényelje őket – ettek, amit találtak.
Számszakilag akkor is többet érnék a rendszerben, mint a leszbikus nő, aki végiggürcölte az életét vagy a vénlány, aki kétszázötven gimnazistából faragott medikust.
Nekem van még pár évem, nem izgulok. Csak hát mégis kényelmesebb volna a gép előtt rohadni, ha az állam kimászna a méhemből.
