Van nekem egy ismerősöm, kicsike kis falu még kicsikébb polgármesteri székében készül tovább ülni épp. Meg is van rá az esélye, most, hogy az ilyen kicsike falvak kicsike polgármestereinek kicsike fizetését még tovább kicsinyíti a hatalom. Kevesen ácsingóznak egy ilyen lúzer állásért, amivel csak a baj van. Inkább viceházmester az ilyen ember, azt is ő intézi, ha kiütik a kocsmaudvar kapuját a részegen odahajtott fogattal, de vécépapírt és krétát is ő rendel az iskolának. Az ajtaja előtt sorban állnak a kérelmezők, a panaszosok, a tyúkperesek, a haragosok.
Titkárnője sincs, aki kávét főzzön, vagy letagadja őt, ha pár percre elnyúlna a húszéves foteljében, a hajdani lengyel szocialista delegációktól kapott népviseletes babák között. Teljesen logikus, hogy az ő fizetését ollózzák, és nem a nagyvárosi polgármesterét, akinek mindent a keze alá tesznek, csak aláírni kell, három ajtó zárja el a pórnép elől, süppedős szőnyegek puhítják lépteit, s még ebédre sem kell költenie, elvégre majd minden nap részt vesz olyan eseményen, amelyet állófogadás követ. S amíg kis falunk polgármestere legfeljebb évente egyszer, a gyergyói testvértelepülés polgármesterével borul össze búsongva nemzetközi síkokon – egyik évben itt, a másikban ott –, addig utóbbi akár Japánig is repülhet protokollilag.
A kicsike falu kicsike polgármesterjelöltje levelet írt nekem. Azt írta, hogy az utóbbi hetekben „kétharmad-tudatos kormánypárti kis politikusok”, nem nagy emberek, inkább afféle pártjobbágyok, hűbéresek, egy számmal kisebb vagy nagyobb öltönyükben, félrecsúszott nyakkendőben, szervezkednek, fontoskodnak körülötte. Folyton csörög a telefonja, égnek a vonalak, zajlanak az egyeztetések. Intézik a világ vagy legalábbis az ország nagy dolgait, a nép, a köz, a választók érdekében.
